Nagy utazás volt, nagyon nagy élmény, de kicsit sem egyszerű. Reggel 7 órára volt megbeszélve a találkozó a ház előtt, nehezítette az indulást, hogy többen 7-kor ébredtek fel (ebben az óraátállítás éjjele is közrejátszott), de végül 7:35-kor sikerült, és még mindig volt 25 percünk az állomásra érni. Útközben mindenki énekelt, mindenki valami mást. Aztán jött a TGV és irány Párizs. A mi kocsinkban utazott Aspa, Katerina, Dávid és Marina, aki viccesen nevető gallego spanyol Santiagoból. Mögöttünk Paula és David ült, a spanyol pár. Paula tolmácsnak készül, de még csak 2. éves, nem is Erasmussal van itt, hanem valami más ösztöndíjon. A barátja, aki épp elvégezte az ápoló szakot Sevillában, 2 hónapra vele lakik. Ők első látásra nagyon konszolidált párnak tűnnek, de azért néha kibújnak a bőrükből. A másik kocsiban Evandro és Gabriel a brazilok, Veronica, a saját fotóiból kiállítást rendező mexikói lány, Carlos, Pablo, a nagyon laza spanyolok, és Cristina, a Ryanair legjobb ügyfele utazott, na meg Christian a perui-angol nagy zöld-fehér sállal. Így 14-en voltunk az utazás párizsi részének résztvevői. A Gare de Lyonon kicsit elveszettnek éreztem magam, aztán lassan mikor megtaláltuk a metrót, a jegyvevő automatákat, kezdtem úgy érezni, hogy nem is olyan bonyolult az élet a nagyvárosokban, mindegyik ugyanolyan. A dolgok ugyanúgy működnek, talán akkor is érteném, ha valami ismeretlen nyelven lenne. Aztán nem sok időnk volt tűnődni, mert rögtön jött a sokkoló jelenet, melynek résztvevői Katerina, a bőrönd, a lépcső, aztán kicsit később Dávid és Evandro is. Senki sem tudja hogyan, de Katerina lezuhant a lépcsőn, és magával sodorta a fiúkat is. Szerencsére senkinek nem történt semmi baja, ezt David igazi ápolóként meg is vizsgálta, de azért a párizsi metró 14 vonalának minden utasában megfagyott a vér egy pillanatra. Utána persze ez lett az egyik legviccesebb történet, amit minden Katerina-lépcső-bőrönd találkozásnál fel lehetett idézni. Aztán lassan megtaláltuk a hotelt is, ami a négy nap alatt kicsit a szívünkhöz is nőtt. Nagyon jó helyen volt, a Sacré Coeur tövében, a hatodik emeleti szoba ablakából rá is lehetett látni a nagy fehér kupolára, metróval és éjszakai buszokkal pedig szinte bárhova el lehetett jutni fél óra alatt. A görög lányok engem választottak lakótársnak, aztán később módosították volna Christianra, mikor galád módon nem vártuk meg őket a városban, de nem állt módomban elköltözni. Erkély, saját fürdőszoba, meg egyébként is :) Az első napi program Sacré Coeur, Montmartre, Pigalle-negyed volt, aztán éjjel még elmetróztunk az Eiffel-toronyhoz, megnézni a fényjátékot. A Montmartre kis utcáin hömpölygő tömeg egyenesen ijesztő volt, ez a hely egyszerűen nem bír el ennyi embert. (Később Amszterdamban a Van Gogh múzeumban érdekes kontraszt volt megnézni a korabeli festményeket a Montmartre kis szőlőskertjeiről, malmairól). Természetesen mi is elvesztettük egymást a tömegben, úgy 3-4 kisebb csoportra oszlottunk, hogy aztán végül a hotelben találkozzunk újra. Persze közben volt még a "Sexodrome" (több emeletes szexáruház) és jót ettünk egy igazi párizsi kebabosnál, de hol van a Pigalle negyed az amszterdami Red Light Districthez képest... Aztán az Eiffel-torony után Katerinát szülinapja épp a metróaluljáróban érte, megünnepeltük a szobánkban még egy kicsit Aspával, Christiannal, Dáviddal.
Az első napi rengeteg egymásra várást megelégelve elhatároztam, hogy második naptól új rendszert vezetünk be. Párhuzamos programok lesznek, én csinálom a sajátomat, és csatlakozik, aki csatlakozik. Szerencsére mindig volt, aki csatlakozott. Elsősorban Párizsnak azok a részei érdekeltek, amiket még nem ismertem. Ilyen volt például a Parc des Buttes Chaumont. Párizs egyik legnyugodtabb pontja. Óriási zöldterület dombokkal, patakkal, tóval, (mesterséges) sziklákkal, és a közepén egy heggyel, tetején egy kis emlékmű, ahonnan tisztán látszik a Montmartre. Ilyen messziről egész jó volt. Dáviddal egész korán elindultunk, úgyhogy a park délelőtti életét tudtuk megfigyelni, ami nagyon derűs, nagyon friss, nagyon jókedvű volt. Rengeteg kocogó fiatal, a patak partján nő lótuszülésben, tai-chiző ázsiai nyugdíjascsoport, francia óvodáscsoport akik hulló faleveleket gyűjtenek, nagypapák unokákkal, és persze néhány dombtetőn nézelődő turista (ahogy mi), ez Párizsban elkerülhetetlen. Aztán irány a Pompidou Központ, kicsit késve értünk oda, de természetesen még így is fél órát kellett várnunk, hogy végül küldjenek egy sms-t hogy csak később jönnek. Úgyhogy Dáviddal bementünk. Az állandó kiállítás mellett, ami a francia nemzeti gyűjtemény 1900-1960 közötti darabjaiból áll, öt időszakos kiállítás is volt. Jim Hodges szentimentál-pop art (vagyis giccs-light) Love etc. című kiállításán még el-elnézelődtünk, de "a fekete festője", Pierre Soulages óriási fekete képeinek kiállításán csak végigrohantunk, persze nagyon hatásos volt a nagy méret, meg érdekes a koncepció is, hogy minden más eszközt elvet, csak az ecsetvonást tartja meg, meg az is igaz, hogy a feketén megcsillanó fény mennyire sajátos, de akkor is túl sok volt, hogy lekösse a figyelmet. Ami igazán tetszett, az a "Újragondolt félszigetek" című kiállítás volt, valamilyen fiatal alkotóknak szóló díj legutóbbi 10 évének győztes alkotásaiból. 2003-ban Propaganda címmel hirdették ki a pályázatot és a győztes, a Hogy vásároljunk ingyen? című projekt alkotója, Matthieu Laurette azt a mondatot lovagolta meg, ami sok terméken szerepel, hogy ha nincs megelégedve, visszafizetjük az árát. Egy éven keresztül tesztelte a nagyvállalatokat, hogy visszafizetik-e az árát, ha igazolni tudja, hogy megvette a terméket, akik persze visszafizették, mert nem tétel nekik 1-2 dolog. Majd ezután újságokban, tévében szerepelt, röpiratokat foglamazott vásároljunk ingyen stb. címen. Vagyis egy éven keresztül benne élt a saját művében, vagyis élet és művészet területe teljesen egybeesett, ez érdekes problémákat vet fel alkotásról-művészről stb, amit talán egyszer máskor végig is gondolok. A nemzeti gyűjtemény is óriási élmény volt, mondhatni hogy a 20. század első felének minden jelentős alkotója legalább egy képével, szobrával jelen van. Sajnos a szürrealista fotó-film kiállításra már nem volt időnk, mert 6-ra volt megbeszélve találkozó az Eiffel-toronynál a többiekkel, de így is majdnem 6 órát voltunk a múzeumban, ami teljesen lefárasztott agyilag. Aztán jött újra a nyüzsgő tömeg az Eiffel-toronynál, de a kilátás miatt megérte harmadszor is felmennem. Csak nagyon nehezen indultunk el éjjel újra a hotelből. Tais, Gabriel Párizsban élő brazil ismerőse vezetésével, 11-kor indultunk éjszakai sétára a párizsi utcákon, kivácsi lettemn volna az Oberkampf utca híres éjszakai életére, de fél 1 körül, mire odaértünk, már minden zárva volt, végül a Bastille téren találtunk egy éjjel-nappali kicsi piros sörözőt, aztán éjjeli busszal egészen a hotel elé.
A felkelés is nehezebben ment, mint az előző napokon. De Katerinának és nekem még mindig könnyebben, mint a többieknek, akiknek a délelőtt teljesen kimaradt a programból. Nem terveztem semmit előre, csak sétálgatni akartam azokban a belvárosi negyedekben, ahol még nem jártam. Szerecsére Katerina meg úgy érezte, hogy most van itt először és neki most rögtön mindent meg kell nézni Párizsban, úgyhogy szívesen csatlakozott. Voltunk a szigeteken, a Marais negyedben, az Operánál, a Hotel de Villenél, a Boulevard St. Michelen, könyvesboltokban, ettünk falafelt (húsgombóccal), fotóztunk rengeteget, nagyon jó volt a nap első fele. Katerina igazán jó társaság volt, annak ellenére, hogy néha olyan hülyeségeket tudott kérdezni, hogy az állam úgy csinált, mint ő a lépcsőn: pl. Ki volt Rimbaud? Ki (!!!:) volt Bastille? A tengernél a nap miért mindig a tengerbe megy le? Argentína és Mexikó határosak-e egymással? stb. Szóval sokat kellett beszélnem, mint valami történelmi és földrajzi mozgó lexikonnak, ráadásul a térdem, ami már napok óta fájt, elkezdett nagyon durva lenni a végefelé. Jó volt viszontlátni a többieket a Luxemburg-kertben. A lányok a Pere Lachaise-ből jöttek, és túl voltak három nutellás crepe-en fejenként. A fiúk egy része az Invalidusokból, a többiek a Pantheonból, a nap éppen lemenőben volt. Amit igazán csodáltam a Luxemburg-kertben, hogy az emberek mennyire nyugodtak. Sokan munka után még kiülnek egy kávére, crepe-re élvezni az őszi nap utolsó sugarait, az egyetemek közel vannak, fiatalok tanulnak a székeken. Közvetlenül mellettünk zajlott két jelenet, amelyek akár a Paris, je t'aime 2.-ben is szerepelhetnének, és amelyeket napozást színlelve, pofátlanul végigkövethettem. Az egyik egy első randis pár találkozása, nehezen induló beszélgetése volt, a másik pedig egy öreg néni, aki két bevásárlószatyorral érkezett, talált egy padot, leült, elővett az egyik szatyorból egy Marie-Claire-t, vagy valami hasonló újságot, végiglapozta, aztán amikor a nap már lemenőben volt, fogta a szatyrokat és továbbállt. Fokozta a jókedvem, hogy sikerült kenőcsöt vennem a térdemre, bár csak 5€ volt, nem volt nálam elég készpénz, és elvileg csak 10€-tól lehetett kártyával fizetni, de olyan szerencsétlenül néztem a gyógyszertáros lányra, hogy megengedte, hogy kártyával fizessek, és a kenőcs még hatott is, másnaptól egyre kevésbé fájt a térdem. Aztán kötelező Starbucks-látogatás, majd végigbuszozás a városon, este pedig újra kétfelé szakadtunk, a spanyol-brazil társaság Taissal ment egy párizsi Erasmusos buliba, a maradék (mi) pedig Christian angol barátait látogattuk meg egy ír kocsmában a Latin-negyedben. Az angolok nagyon kedvesen köszöntek, majd utána mintha ott sem lennénk, folytatták a beszélgetést, Christian is kicsit kellemetlenül érezte magát emiatt, de már túl sokat ivott ahhoz, hogy igazán kellemetlenül érezhesse magát, tehát, a bár teljesen jó volt (Amikor odaértünk épp műveltségi vetélkedő volt, a győztes csapat ingyen piákat kap! Jó ötlet, nem?), mi mégis továbbmentünk Dáviddal és a görög lányokkal egy jazz-klubba, ahol impro-est volt. Christian később elindult megkeresni minket, de nem volt telefonja, úgyhogy végül hazataxizott a hotelbe. A jazz-klub hangulatos volt, de a koncert maga nem volt az a megőrülős jazz, amit szeretek, hanem inkább a nagy klasszikusos-mindenki tudja a szöveget-éneklős, ennek megfelelően a lányok nagyon élvezték. A szállóban Christiant még meg kellett vigasztalni, úgyhogy elfogyott még egy üveg bor...
A negyedik nap a többiek reggel 7-kor értek haza az Erasmusos partyból, ami a Champs Elysées egyik legpuccosabb klubjában, a Duplexe-ben volt, Gabriel azt mondta róla, hogy olyan volt, mint 15 Bokao's (az avignoni klub-szörnyedvény), de ő ezt pozitív értelemben gondolta. Persze meséltek horrortörténeteket a 9€-s kétdecis ásványvízről és hasonlókról, de nagyon élvezték, sajnos itt keletkezett egy repedés a társaságon, ízlés alapján, meg persze nyelv alapján is, mivel ők mindig spanyolul beszélnek egymással, akkor is ha mások is velük vannak, akik nem beszélnek spanyolul. Az egy dolog, hogy néha értem, miről van szó, de azért bekapcsolódni nem tudok a beszélgetésbe, úgyhogy jobban szeretek azokkal maradni, akikkel franciául (esetleg angolul) beszélünk. Na tehát a reggeli érkezőknek az utolsó fél nap Párizs a hotelben telt, Katerina, Evandro, Paula és David a Louvre-be mentek fél napos villámlátogatásra, Aspa és Christian kimentek Maria elé az állomásra, aztán a Louvre előtt kávéztak, mi Dáviddal a Pere Lachaise-t választottuk utolsó napi programnak. Mindenki azt mondja, aki volt már itt, hogy nem gondolta előtte, hogy ilyen hatalmas ez a temető, és igazuk van. Közel három órát bolyongtunk normális tempóban, tehát 10-12 kilométer biztos lejártunk a híres emberek sírjait vadászva, testen, halálon és emlékezeten gondolkodva. 11-en mentünk tovább Amszterdamba: Maria, Aspa, Katerina, Evandro, Pablo, Carlos, Veronica, Gabriel, Cristina és Marina, 15.25-kor indult a vonatunk a Gare du Nordból Amszterdamba, a vonaton mindenki kidőlt, megérkeztünk a kivilágított Amszterdamba, már fél 9 is elmúlt, amikor megtaláltuk a hostelt, amiről állítható, hogy Amszterdam legjobb youth hostelje. 14 euro az ára mindössze egy éjszakára, ebben benne van a svédasztalos reggeli, törölköző, ágyneműhuzat, a személyzet nagyon segítőkész, elég közel van a belvároshoz (főleg a múzeumokhoz), ja és van 2 házimacska, akik hagyják magukat dögönyözni. "Rövid" készülődés után sétáltunk egy nagyot a kivilágított belvárosban, megtaláltuk az amszterdami Place Pie-t is (Leidsepleine), persze az Amszterdam élmény elképzelhetetlen coffeeshop nélkül, útba kellett ejteni egyet. Ami végül azt eredményezte, hogy a társaság egy része csak lassabban tudott haladni, ezért újra kettészakadtunk, de most már szinte végleg. A hotel nem csak barátságos, olcsó, hanem rendkívül kényelmes is volt. (Inner Amsterdam a neve, ha valakit érdekelne.)
Az első igazi hosszú amszterdami napra sokmindent terveztünk, végül csak kevesebb valósult meg. Carlos és Pablo a coffeeshopok bűvkörébe került, valószínűleg egyikből a másikba mentek egész nap, mert sosem találkoztunk. Mi, a többiek a Van Gogh múzeumban kezdtük, ami nagyon színvonalas, igazi 21. századi múzeum, aztán jó turista módjára egy csomót fényképezkedtünk az I AMSTERDAM betűknél, aztán gyalogosan bejártuk az egész, de tényleg az egész belvárost, voltunk a virágpiacon, valami rendes nagy vásárban, kávéztunk egy 17. századi épületben, ami lejtett és dőlt, aztán csak úgy miért ne alapon beültünk a New York, I Love You filmre egy csatornaparti mini-moziba, sörözés, cofféshop, találkozás a többiekkel stb. Egyébként Amszterdamban valami nagy általános felújítás van, mert egy csomó múzeum és a királyi palota is épp átalakítás alatt van, emellett épül a 2-es metró. Eddig csak 1 metrójuk volt, meg egy csomó villamos, és persze bicikli, rengeteg. Nagyon hangulatos az egész város, és amellett, hogy a villamosok a szűk utcákon súrolják az embereket, a biciklisek csöngetve száguldoznak, nagyon nyugodt, és biztonságos érzete van valamiért. Minden működik, jól működik, legalábbis a látszat ezt mutatja. Ja, és Párizzsal, és az összes eddig látott francia várossal ellentétben nincs kutyaszar az utcán. Már megint éjjel értünk haza, rossz szokás, ha másnap korán kell kelni.
És sajnos korán kellett, mert költözködni kellett a másik hostelbe, mert a miénkben csak 2 napra volt hely. A reggeli utáni várakozás közben véletlenül rájöttünk, hogy ingyen van a kávéautomata, ezért a spanyolok kb. fejenként 4 kávét megittak. :) A másik hostel jóval messzebb volt, legalább 20 percet villamosoztunk. Lassan bebizonyosodott, hogy borzasztó választás volt. A mérges ázsiai recepcióslány első pillanattól kezdve ellenségnek tekintett minket, talán mert sokan voltunk, talán mert hangosak, talán mert amúgy is mindenkit utál. Egy óra körül értünk a hotelbe, és közölték, hogy háromig nem tudunk becsekkolni, mert még takarítanak. Aztán jött a szokásos pénzezéses mizéria, ami ennyi embernél természetes hogy sok időt vesz igénybe, de a szemüveges kiscsaj kiborult és közölte, hogy addig ne menjünk oda a pulthoz, amíg nincs meg a teljes összeg. Aztán fizettünk, erre közölték, hogy 1 lánynak külön kell aludnia a többiektől, de a többi elosztás is elég érdekes volt 4, 4, 2. Sebaj, tényleg csak aludni akartunk ott, pontosabban minél gyorsabban lelépni, szerencsére volt nálam egy kis üveg pálinka nyugtatni a kedélyeket, mert mindenki kezdett beidegesedni. Délután fél 4 volt, mikor elindulhattunk az elátkozott Slotania hotelből. Evandróval megnéztük a Heineken múzeumot, ami az egykori gyár átalakítva, és nagyon designosan nagyon interaktívvá, nagyon élményközpontúvá téve. A gyártás folyamata érdekes volt, mert minden állomását meg lehetett kóstolni a sörnek, ami engem kevésbé érdekelt, az az önreklámozás, hogy mennyire szuper a Heineken, jó volt még a reklámgyűjtemény, meg az interaktív szoba, ahol fel lehetett venni videóra, hogy elkaraokizol egy holland sördalt, és elküldhetted a barátaidnak, ketten Evandróval nem vágtunk bele a holland nyelvű karaokeba, de ha többen lettünk volna, vicces lett volna. A végén pedig 2 sört is kaptunk fejenként a nemzetközi bárban (12€ belépőért persze), Maria és a görög lányok ezalatt bagelt és palacsinát ettek a közelben, a spanyol és a többi társaság pedig nagy nehezen elkészült és sötétedés körül bekeveredett a belvárosba. Városnéző csatornajáró hajó volt a következő program, amivel direkt eddig vártunk, hogy együtt mehessünk, de végül külön-külön mentünk, mert nem találtuk meg egymást a kikötőben. Nagyon jó volt bejárni a várost, úgy hogy már mindenről tudtuk, hogy mi, sajnos közben már besötétedett, ez kicsit levett az élményből. A hajó wc-je meg szerintem az eddigi legkisebb wc, ahol életemben megfordultam. Aztán utcai tonhalas spagettit ettünk papírdobozból, fura eddig még nem láttam ilyet, de ilyen kebab-hamburger árban volt és nagyon jó volt. Utána mentünk egy kört a vörös lámpás negyedben, ahol a kirakatokban álltak a lányok. Érdekes tapasztalat volt, főleg az volt érdekes, hogy fiatal (egyes lányok nem néztek ki többnek 16-18-nál), szép testű, arcú lányok voltak. A kérdés, hogy vajon mi vezette őket ide?
Mindamellett szerves része volt a városnak a vörös lámpás negyed is, egyszer csak elkezdődött 1-2 szexshop, aztán megjelentek az első kirakatok is, aztán a vége felé ugyanígy fokozatosan eltűnt minden. Valahogy így megy ott minden, nincsenek nagy kontrasztok, a házak a belvárosban majdnem mind ugyanolyan színűek, kis különbségek, minden rendben van, minden működik. Így van ez a fűvel is, ami szervesen beleépült a társadalom elfogadott szokásaiba. Vajon mennyi idő kell ahhoz, hogy más országok is eljussanak ide, vagy egyáltalán lehetséges ez? Aspával a legalitás problémájáról filóztunk este egy bárban, érdekes volt végiggondolni, hogy miért legális egy tevékenység valahol és ugyanaz a tevékenység máshol nem. Hol rejlik a legalitás? A törvényekben? És ha nem tartják be, ha nem is érdekli a hatóságot, hogy betartsák? Sajnos utolsó este már nem is találkoztunk a spanyol csapattal, mert befáradtak és hazamentek kicsit korábban aludni, mint mi. Pedig funky-buli is volt, de oda csak együtt lett volna jó elmenni, meg kinéztünk egy másik underground bulit koncertekkel, performance-okkal, de mire kibuszoztunk oda, véget ért (Miért csak gagyi helyek vannak nyitva 1 óra után?). Úgyhogy bármilyen vicces is volt az éjszakai kóválygás Amszterdam fél-külvárosában, azért jó esett hazaérni az ágyba, igaz hogy nem volt fűtés, igaz, hogy undorító volt a fürdőszoba, de legalább az ágy jó volt.
Reggel ébresztés 7-kor, a hotelben még kicsit idegesítettek minket, mert nem akartak beengedni reggelizni, mert hétvégén csak 8-kor kezdődik (persze az asztalokon már kint volt minden kaja) de a buszunk az állomásra 8:10-kor ment, de azért nagy kegyesen 8 előtt 10 perccel beengedtek reggelizni, rohannunk kellett, mert kivinni kaját a reggelizőből azt tilos. Na mindegy végre megszabadultunk tőlük, persze később ez is vicces volt, mert hagytunk egy cetlin egy üzenetet a recepciósnak, hogy mennyire utáljuk őt meg az egész hotelt. Aztán elkezdődött a végeláthatatlan utazás. Busszal az állomásra, vonattal Eindhovenbe, újabb busz a reptérre, repülő Marseille-be, aztán busszal egy kis marseille-i állomásra, onnan vonattal Avignonba. Este 6 körül értem haza. Haza, érdekes ezt a szót használni, ez volt az első nagy utazás, hogy nem haza értem haza. Netezés, kaja, fürdés, ágybadőlés, nem érdeklés, hogy a többiek halloween buliba menés. Örök emlék lesz, ez biztos.
