Mindenüttjó - Kisvárosi fiatalok a nagyvilágban

Na most aztán kezdhetem azzal, ami a blogolók kedvenc első mondata, de ügyesen kikerülve, én második helyre teszem, tehát. Rengeteg ideje nem írtam. És nem azért mert nem történt volna semmi velem, hanem azért, mert szinte eszembe sem jutott a blog az elmúlt egy hónapban. Ezért most nem is vállalkozok arra, hogy mindent részletesen leírjak, úgyis voltam otthon, és nagyjából sikerült mindenkivel találkoznom két hét alatt, aki fontos nekem, és meséltem is a kalandjaimról. Ezért csak egy röpke áttekintést adnék mindenről.

Londonról szeretnék egy külön bejegyzést írni, a lényeg, hogy az a négy nap, amit ott töltöttünk szinte teljesen elég volt, hogy kiegészítse az első londoni iskolás-jellegű élményemet, így azt hiszem eléggé sikerült megragadnom a várost. Talán köszönhetően annak is, hogy az időm nagy részében egyedül voltam, mert lehetetlen latin útitársaim órarendje egyszerűen összeegyeztethetetlen volt az enyémmel. Amikor nem egyedül voltam, akkor szerencsére Zsófival, ami szintén nagyon jó volt, egyrészt az, hogy tényleg olyan volt, mintha csak úgy találkoztunk volna egy hosszabb szünet után, észrevétlenül felkaptuk a barátság fonalait. A másik meg hogy érdekes volt látni őt abban a környzetben, ahova már beilleszkedett, de ahova sosem fog igazán tartozni, és az meg külön érdekes volt, hogy London után kicsit több, mint egy héttel már a pécsi Papucs borozóban ültünk együtt mindenki mással.

Az utolsó napok Avignonban nagyon kapkodósak voltak. Két vizsgám volt az utolsó héten, az egyikre éppen Londonból estem be, a másik hét végén volt. Közben ki kellett ruccannom Montpellierbe megnézni egy színdarabot, és ez a kis egy napos-egy éjszakás élmény is megérdemelne egy külön bejegyzést... A lényeg, hogy a város maga nagyon tetszett, Avignon jellegű óváros, dombbal megspékelve, és egy sokkal nagyobb újkori városrész, amit egy teljesen modern rész zár le. Az egyeteme is sokkal nagyobb, pontosabban három van neki, ebből a bölcsész-humán egyetem, a Paul Valéry színházában volt az előadás. A Rimini Protokoll rendezőcsoport Radio Muezzin doku-színház előadása volt valódi müezzinekkel a főszerepben. A Rimini Protokoll nem alkalmaz színészeket, mindenki, aki szerepel, saját magát alakítja, ezért is nevezhető dokumentumszínháznak, habár a rendezői koncepciónak, az egyedi technikai megoldásoknak és az apró kis ötletességeknek köszönhetően mindig billeg az egyensúly a valóság és a fikció között. Nagyon érdekes volt, a szünet után tartanom kellett belőle egy expozét az egyik órára, amin azt hiszem sikerült elmondanom, amit akartam. Aztán fél 9-kor már az állomáson voltam, de nem volt már lehetőségem eljutni Avignonba, így Nimesbe mentem, mert az mégiscsak félúton van, ott stoppolni próbáltam, és hát egy elég érdekes éjszakát töltöttem ott, de lényeg, hogy reggel 6-kor már Avignonban voltam...

Aztán már tényleg csak pár nap volt vissza, közben a pénzem súlyoson fogyott (azt ne felejtsük azért, hogy 600€-nk még mindig ott pihen a CROUS számláján, ami miatt hetente járunk be hozzájuk, de nem igazán intéződik a dolog), kérnem is kellett otthonról, hogy haza tudjak jutni, meg még 1-2 maradék ajándékot venni. Közben esténként elkezdődtek a búcsú-bulik. A legtöbben igen felszabadult hangulatban, a csúcspont Elisánál volt csütörtök este, de másnap is még rátettek egy lapáttal páran Marianánál (pont a fejem fölött), de azt már kevésbé bírtam. Aztán eljött az utolsó estém, ami Carlosnak és Cristinának a legutolsó volt, mert nekik csak 4 hónapos ösztöndíjuk volt, és elég szomorúak is voltak, igazából elég lapos volt a hangulat, csak azért nem akartam eljönni, hogy ne kelljen elkezdeni búcsúzkodni, de hát egyszer muszáj volt.

Aztán vasárnap reggel jól megpakolva elindultam Genfbe, ahol szépen havazott már. Eleinte nem akartam hostelba menni, a reptéren akartam átvészelni az éjszakát, de jó döntés volt a hotel, egyrészt mert ott tudtam hagyni egy zacskó ruhát, mivel túlsúlyos volt a bőröndöm a repülőre, másrészt teljesen véletlenül találkoztam két magyar csajjal. Pont előttem álltak a recepciónál és valamit kérdezett az egyik a másiktól, hogy jaj hogy is kell mondani azt, hogy mit ajánlana, szüzséré?, és akkor csak úgy hátulról közbeszóltam, hogy igen. Nagy szerencse volt a társaság, mert mivel a városban tomboltak a minuszok, esett a hó, lassan besötétedett, annyira nem volt kedvem városnézéshez. Elmentünk azért egy óramúzeumba, ami zárva volt, ezért a szemben lévő kortárs múzeumot néztük meg, ami szerintem 2 frankért megérte, de a lányok nem igazán értékelték. Utána főztünk spagettit a hostel konyhájában, beszélgettünk, mindent egybevetve teljesen kellemes este volt, mintegy ráhangolódás a másnaptól kezdődő magyarul beszélgetésre. A lányok egyébként Lyonban tanulnak, még lehet, hogy egyszer járunk arra, és meglátogatjuk őket január folyamán.

Aztán jött a két hét Pécsett. Nagyon kellemesen telt, mint akármelyik téli szünetem eddig. És tényleg semmi különbség, azon kívül hogy egy-két tér helyrepofozódott, alig történt változás a városban, és ugyanígy a család, barátok is megvoltak, annyira egyszerűen ment a visszailleszkedés, hogy magam is meglepődtem. Egyszerűen jó volt, és kellett ennyi program: jártam a Széchenyi téren Kusturica & No Smoking Orchestra koncerten, a Papucsban, Hörpintőben, Zöldben, Kinoban Julcsival Pink Floyd filmvetítésen, Mozaikban, a lakásomban, szilveszterkor Fruzsinál, majd Dávidnál házibulin, majd Szenesben reggelig tartó Enikő party-n, újévkor Dorccal Kiscsillag koncerten , Emővel és Lillával Cooltúr Caféban, Zéróban Balázsnál, majd Blöffben, kirándulni a Mandulásban, a Tettyén, a Csillag étteremben, nagyszüleimnél, és legtöbbet persze otthon.

Persze itt egy új bekezdés, sejthető, hogy ennek is vége lett. Visszatértem Avignonba, már 5 napja. Az utazásom nem volt túl pihentető, a repülő késése miatt a vonatot is lekéstem, úgyhogy 2 órát kellett lébecolnom Genfben, aztán újabb egy órát az állomáson, mert az a vonat is késett, végülis 11-re értem Avignonba, és fél12-re a szobámba, ahova jó volt megérkezni. Másnap bementem ebédelni az egyetemre és rögtön találkoztam pár emberrel, Mariana, Evandro, Maria, aztán sorban a többiek, délután letudtam az utolsó vizsgát, elintéztem bank- és postaügyeimet, este Christiannal próbáltunk valamit szervezni, de mindenki tanult, úgyhogy nem lett welcome buli. A következő este is ugyanígy indult, Christiannál unatkoztunk Veronicával kiegészülve, aztán azt vettük észre hogy hatalmas hó esik óriási pelyhekben, kimentem a lépcsőházba, lenéztem a ház elé, és ott hógolyózott meg rohangált mindenki a koleszból. Úgyhogy mi is lementünk, vittem a kis pálinkás üveget is, utána mindenki fel Elisa teraszára hóember építés, közös fotók stb. Igen, határozottan a hónak köszönhető, hogy feldobta újra a hangulatot. Tegnapelőtt meg Jana szülinapja volt náluk, sétáltam egyet a városban, lefotóztam a havas avignoni hangulatot, hiszen nem gyakori ez a 20 centis hó errefelé. Nincs is minden évben hó, az emberek nincsenek felkészülve rá, senki nem sózza a járdákat, alig van hókotró autó. Ennek köszönhetően káosz van, vidám káosz. A pápai palota lépcsőin pályákat építettek a szánkósok és snowboardosok, legalább 20 hóember épült a pápai palota elé, köztük egy pápa is, aki a torony tetején lévő arany pápaszobor mása. A boltok polcai üresek, mivel a kamionok nem tudnak bejönni a városba a kajával, az emberek meg mindent bespájzolnak, hátha marad még ez az idő. Bár szerintem már ma elkezdett erősen olvadni, pár nap és véget ér a mediterrán tél.

Megszoktam a visszatérést, mégsem mondanám, hogy hazatérve érzem magam. Bale húgának a blogján olvastam, hogy ő már félig franciának érzi magát. Persze más neki, hiszen sokkal többet van franciákkal, mint én, családban lakik, többet jár iskolába. De elgondolkodtató, hogy én a híreket magyarul olvasom szemben vele, igenis érdekel, hogy mi történik otthon, lám nem nevezem otthonomnak Avignont. Valahogy olyan furcsa érzésem van, mint egy nagyon hosszú utazás vége felé, életem leghosszabb és legjobb utazása a vége felé közeledik. És nem is bánom, de hogy élvezzem ki minél hasznosabban a maradék időt?

Az elmúlt két héten szinte végig itthon voltam Avignonban. Ami részben jó volt, mert sokkal több időt tudtam eltölteni azokkal, akik nem szoktak utazgatni. Annyi jó ember van itt, és mégis sokukkal csak nagyon felületes a kapcsolatom. Persze nem lehet 100 emberrel barátságban lenni, de sokukat szívesen megismerném jobban, és tudom, hogy már nem nagyon lesz idő rá. De a bulik összességében mindig jól sikerültek, az órák is csordogálnak nyugodtan, lassan vizsgák jönnek, kevés izgalommal. Tegnap éjjel meg egy villámlátogatást tettünk Lyonban a fények ünnepén.

Múlt hétvégén az Association Échanges, vagyis a cserediákokkal foglalkozó diákszervezet korizást szervezett. Egész jó kis koripályája van Avignonnak. Csarnoknak azért nem mondanám, mert ugyan fedett, de csak egy sátorral van borítva. Avignon hokicsapata egyébként az első ligában van, pedig nem egy kimondott alpesi város. Bent sokkal hidegebb volt, mint kint, de a hangulat igazán jó volt. Jó volt korizni, felidézte a általános iskolás-gimi elsős koripályás időszakot, főleg mert a törzsközönség itt is ez a korosztály. A legtöbben most koriztak először, voltak olyan brazilok is, akik eddig jeget is csak jégkocka formájában láttak. :) 11-kor zárt a pálya, és ugyanekkor nyitott a pálya fölött található karaoke bár, ahol folytatódott az este, némi borozás után. Szintén felidéződtek a karaokes régi szép idők, vicces hogy pont erről is írtak Dorcék nemrégen. Sajnos csak 1-ig volt nyitva, ahogy minden más hely is, úgyhogy zárás után új hely után néztünk, és Rocio lakásába mentünk a Van Dyck koleszba, és nagyon jó kis hajnalt töltöttem el olyanokkal, akik épp azért, mert a másik koleszben laknak, nem voltak benne az eddigi törzscsapatban, de simán lehetnének.

Másnap két buliba is hivatalos voltam, úgyhogy sorba kellett tenni őket. Először Youva, egy svájci srác tartott egy kis ismerkedős estet, szintén Van Dyck-os, a szobáján is látszott, hogy svájci a gyerek, kb. minden bútor új volt benne, amikor megérkezett mindent lecserélt. A fagyi nagy ötlet volt, jól esett, már olyan rég ettem. Hithű iszlámként Youva nem iszik alkoholt, úgyhogy kicsit lassan oldódott a hangulat, végül azért egész jó lett. Aztán vissza volt még Lisa, egy francia lány szülinapja, ami szintén nem sikerült rosszul.

Vasárnap este Paula hívott meg mindenkit, mert David barátja majdnem két hónapnyi ittlét után elköszönt tőlünk. Ő volt az első "majdnem-erasmusos", akit elbúcsúztattunk, de egyáltalán nem volt szomorú hangulatú az este, rengeteg sütemény volt, meg tejszínhab, ami mint tudjuk, mindig veszélyes, ha előkerül egy buliban..., a Garidelle-es spanyolok is visszatértek a Brüsszel-Brugge-Lille túrájukból, és újult erővel vetették bele magukat a széken és asztalon táncolásba, meg persze a sevillana táncolásába (https://www.youtube.com/watch?v=hzJhfo1dVDw), ami nagyon látványos, még egy 6 négyzetméter alapterületű szobában is... De aztán nem bírtam velük a tempót, haza kellett jönni, mert elfáradtam, persze David megígérte, hogy mindenképp jönnek Magyarországra Paulával. Kiváncsi vagyok, hány embert kell majd vendégül látnom ténylegesen, biztos kevesebbet, mint ahányan eddig mondták, hogy jönnek, de szívesen várok majd mindenkit :)

Ezen a héten csak a csütörtök volt "noche loca", vagyis őrült éjjel. Amikoris "hippibulit" szervezett az Asso Échanges. Sajnos beigazolódott a sejtésem, hogy hiába fog mindenki színes pólót, fejkendőt meg napszemüveget húzni, meg virágot tűzni a hajába, a zenének köze sem lesz a hippikorszakhoz (najó egyszer leadták a California Dreamint meg valami számot a Hairből)... Nem tudom miért, de a hippinek öltözést legalább anyira nem tartom viccesnek, mint amikor fiúk lányoknak öltöznek farsangon, olyan nagyon elcsépelt, ezért meg se próbáltam megerőltetni magam, hogy valami "tréfás, mókás és pompás" öltözékben jelenjek meg (ráadásul alig volt tiszta ruhám:), azért egy-ketten még így is megcsillantották kreativitásukat, pl. Daniel a Casino szupermarket (ami Erasmusos körökben kultikus hely, mert a koleszokhoz legközelebbi bolt lévén mindenki oda jár, ezért ha hiányzik a társaság csak el kell menned boltba, és biztos találkozol valakivel) reklámszatyrainak virágait ragasztotta magára, meg épített egy hatalmas jointot kartonból és alufóliából :) Azért jó volt együtt lenni mindenkivel, igen kicsit túl együtt voltunk, mert a kávézó szaunává alakult a táncoló erasmusosoktól. Ami külön vicces volt, az a vége a bulinak. Mert ugye 1-kor mindenkit kitesznek, és mindenki egyfelé indult, haza, úgyhogy majdnem olyan volt mint egy focimeccs után a szurkolók, csak itt mindenki "peace" "paix" "pace" és hasonló jelszavakat ordibált, meg az autók nem fértek el tőlünk a szűk utcákon, ezért követtek minket, aztán az egyik megállt, kiszállt az autóból, mindenki azt hitte, hogy valami balhé lesz, de a másik gyerek betett valami zenét az autóban, és elkezdtek ők is táncolni. Vannak videók is az esetről, remélem majd valaki felteszi Facebookra, mert nagyon jó hangulatú volt.

Tegnap éjjel meg végre elhagytam Avignon határait, szintén az Asso Échanges szervezésében buszos városnézésre mentünk Lyonba, a "Fete des Lumierre" vagyis a fények ünnepére, ami mindig december első vasárnapján van, és azt hiszem valami vallási gyökere van a dolognak, mert egész Lyon tele van "köszönjük Mária" üzenetekkel. Ilyenkor a város összes híres épületét fényfestés és mindenféle 21. századi technológiák segítségével átvarázsolják, kiszínezik, vetítéseket tartanak a homlokzatokon 4 napon keresztül, különböző tematikák szerint. (Íme egy kis ízelítő: https://www.youtube.com/watch?v=M8jijsxkZOQ) Az ötlet nagyon jó, meg az is, hogy nem csak a belvárost, hanem minden kerületet bevonnak a játékba. Ami kevésbé jó, hogy olyan hatalmas rendezvénnyé nőtte ki magát ez a program, hogy már egy hónapja nem lehetett szállást találni a városban, ezért is mentünk végül csak egy napra a diákszervezettel. Ez ugye azt jelenti, hogy sűrűn hömpölygő tömeg, ordibáló árusok, rendőrök, mentők, vonulási útvonalak... Sajnálom, hogy Lyonnak csak ezt az arcát láthattuk, mert maga a város nagyon megfogott, 2 egymásbafutó folyó, a Rhone és a Saone osztja 3 részre, se nem túl nagy, se nem túl kicsi, de azért inkább nagy mint kicsi, vannak dombok is, szóval ideális. Nagyon szívesen visszamennék nappal is, meg ilyen hatalmas tömeg nélkül, de lehet, hogy erre már nem lesz időm ebben a félévben. Reméljük máskor még lehet. 

Azért van egy-két kicsit nyomasztó dolog is. Az egyik, hogy beírtam a naptárba, hogy mikor hova megyek, és kiderült, hogy összesen 2 hétvégém van még üresen (London, Genf, majd 2 hétvége Magyarországon, aztán januárban Portugália, és az utolsón már haza kell jönnöm), annyira gyorsan véget fog érni január is, hogy észre sem veszem, az biztos, hogy a karácsonyi szünetet otthon már nagyon várom. A másik nyomasztó dolog, hogy múlt hétvégén a koripálya után és a másik koleszban lévő buli előtt a sötét folyosón véletlenül rábukkantam egy csókolózó párra, ami önmagában nem gond, csakhogy a lány együtt lakik itt a barátjával, és a fiú akivel a folyosón volt, nem ő volt. Mint kiderült ez a dolog már folyik egy ideje párhuzamosan, én meg mindhármukkal jóban vagyok, és most én vagyok a titkos mindentudó negyedik ebben a szerelmi háromszögben, aki akarata ellenére tud meg egyre több információt az egészről. Igazából ez csak akkor kellemetlen, ha egy társaságban vagyunk mind a négyen. Remélem előbb-utóbb kiderül magától a dolog, ahogy mindig ki szoktak derülni az ilyenek, addig is megpróbálok úgy csinálni, mint aki semmit nem tud, de ez néha elég nehéz...

Régóta megvolt a 0,01 eurós repülőjegyem Baselbe, mégis csak az utolsó előtti napokban derült ki, hogy végülis megyek. Az történt, hogy a spanyolok, akik nekem is foglaltak jegyet, lemorzsolódtak ilyen-olyan okokból, viszont a lányoknak, akik menni akartak, péntek estére szólt a jegyük, míg nekem csütörtök reggelre. Egyedül nem akartam elmenni egy nappal előbb, főleg, hogy hétfőn 2-kor még egy vizsgám is lesz. Vasárnap aztán Christian véletlenül megkérdezte, hogy megyek-e. És kiderült, hogy neki is csütörtökre van jegye, csak ő később foglalta magának, és ő is hezitál. Máris volt társaság, a vizsgát meg kinéztem, hogy épphogy elérem, ha minden jól megy. Jól ment, de ne szaladjunk ennyire előre. Tehát kedd este mindent elintéztünk, kitaláltam az útvonalat: Luzern-Zürich-Basel, foglaltunk szállást, olcsó vonatjegyet.

Csütörtök reggel indulás a reptérre, természetesen a vonatot épphogy elértük, "komposztálni" is elfelejtettük a jegyünket, de kalauz nem jött szerencsére. Aztán sajnos volt egy kis két és fél órás semmittevés a reptéren, mert ilyen ritkán jár vonat arra, de azért csak eltelt az idő. A biztonsági ellenőrzésnél sem kellett semmit kidobnom, mert előrelátóan bevásároltam egy kis dezodort és szappant, a kontaktlencse-folyadékomról, ami 110 ml-es tubusban van (100 ml-t engednek, ez szerintem nem lehet véletlen) pedig levágtam azt a részét a címkének, ahol a 110 ml felirat van, háhá. Christian meg alapból nem hozott semmit, de legalább tud németül (az angol, spanyol, francia, olasz és portugál mellett:) A repülőről láttuk a francia és a svájci Alpok legmagasabb csúcsait, nem volt semmi. A baseli reptér neve Euroairport, és valójában a francia Mulhouse és a német Freiburg is ugyanolyan messze van tőle mint Basel, sőt valójában a legnagyobb része Franciaországban található. Baselben is nagyon szép idő volt, de nem volt sok időnk gyönyörködni, épp csak pénzt váltottunk (és megállapítottuk, hogy a svájci frank úgy néz ki mint a játékpénz), beugrottunk a postára képeslapért, ettünk egy kebabot (sokkal jobb, mint a francia, valami van a szószban, ami annyira jó), de máris indult a vonatunk Luzernbe. Az út kevesebb, mint egy óra, de sajnos a felénél elkezdett egyre ködösebbé válni a táj, míg aztán egy hosszú alagút után tejködbe bukkantunk ki. Úgy érkeztünk meg Luzernbe, hogy kb 5 méteres volt a látótávolság. Ami egy hegyekkel körülölelt tóparti városkánál kicsit bosszantó, ráadásul elkezdett sötétedni is, és sajnálattal vettük tudomásul, hogy nem a megszokott mediterrán, hanem a pre-alpesi ősz hőmérséklete fogadott. Sapka fel, kitaláltuk, hogy még mielőtt lemegy a nap, bejárjuk a belvárost, ami végülis egy órás séta volt mindössze. Nagyon kicsi az óváros, nagyon szép részekkel (főleg a Kappelbrücke, és a többi régi fahíd, a tópart a rengeteg különböző féle madárral), ugyanakkor a házak között minden annyira felújított, rendezett, annyira szép, mondhatni csinos, sőt mi több bájos, hogy nem mondanám egyértelműen, hogy tetszett. Aztán megtaláltuk a hostelt, beköltöztünk, beszélgettünk kicsit lábszagú amerikai lakótársainkkal, aztán úgy döntöttünk, hogy az esti programot inkább a közösségi térben beszéljük meg tekintettel a szagokra, de ott is érdekes társaság várt. Egy kövér középkorú férfi pöffeszkedett az egyik székben, és mikor leültünk a várostérképpel, elkezdett érthetetlen nyelven beszélni hozzánk, Christian sem értette, pedig állítólag németül beszélt, csak dialektusban, aztán angolra váltott, és azt magyarázta, hogy a számítógépnél ülő japán lány milyen szép, hogy ugye nekünk is tetszik, és mit csinálnánk vele, mindezt úgy, hogy a lány 5 méterre ült tőlünk, de már kb. remegett az idegességtől. Aztán úgy döntöttünk Christiannal, hogy nem szólunk többet hozzá, úgyhogy egyszercsak kiment az épületből. Valószínűleg hajléktalan volt, és valószínűleg Svájcban az a szokás, hogy minden hostelnek van egy-két hajléktalanja, mindenesetre a lány megköszönte, hogy kimentettük, kiderült, hogy amerikai japán, otthagyta a pasija, kirúgták a munkahelyéről, ezért két hónapig Európát járja teljesen egyedül. Minden múzeum zárva volt már, csak abban bíztunk hogy az óriás csokibolt nyitva lesz még, közben besötétedett, a központ felé menet, benéztünk a Bourbaki Center nevű helyre, ami egész jó kis kávézónak tűnt, fiatalos közönséggel, az alsó szinteken artmozi, a feljebb könyvtár volt, úgyhogy kitaláltuk, hogy vacsora után visszamegyünk moziba, ugyanis egy magyar filmet, a Deltát játszották. Úgyhogy megnéztük a jezsuita templomot, ahol épp valami esti szertartás volt, elég bizarrnak tűnt, később a tóparton láttunk 1-2 patkányt (mást nem nagyon lehetett a ködtől), végül megtaláltuk a csokiboltot, ahol többek között lehetett frissen készült csokit kapni, csorgattuk a nyálunk, de kaptunk 1-1 kocka ingyencsokit is, aztán már tényleg éhesek voltunk, bementünk a leközelebbi pizzériába (Luzernben minden második étterem olasz), kajáltunk, utána mozi. Vicces szituáció magyar filmet nézni Luzernben, amit egyszerre feliratoztak németül és franciául, de a mozi nagyon hangulatos, és persze a film maga is jó volt, nem azért mert magyar. Egyáltalán nem volt késő, de a film után egyikünknek sem volt kedve máshova menni, úgyhogy visszatértünk az enyhén lábszagú szobánkba, ahol már mindenki aludt, és nemsokára mi is.

Régen aludtam ilyen jót, mint Luzernben, hosszat is, kényelmeset is, és örömmel vettük észre reggel, hogy a köd kicsit mintha oszladozna, itt-ott erőlködött már a nap. Viszont sok időnk nem volt városnézésre, mert 10:30-kor indultunk tovább Zürichbe, úgyhogy egyetlen programnak a konditorei-reggeli ígérkezett, kávé, süti, itt kezdődött a luxushétvége, ami aztán a lányok megérkezésével fokozódott. Szerencsére néhány hegy kibukkant már a felhőkből, úgyhogy pár fotót még gyorsan kellett csinálni, aztán vonat, majd megérkezés Zürichbe. Már az állomáson érezni lehetett, hogy egy nyüzsgőbb, nagyobb városra kell számítanunk, aztán amikor kiléptünk a főutcára, akkor igazi nagyvárosi tömeget láttunk. 300.000 lakosával Zürich a legnagyobb svájci város, életteli, mégsem élhetetlen. A touristinformban szerzett útikönyv egy komplett körtúrát ajánlott, amit végig is jártunk: Bahnhofstrasse butikos, turistás környéke, majd az óvárosi színes kis bájosságok, a Lindenhof-domb (tökéletes kilátás), Schipfe egykori rakpartja, a St. Peter Kirche európa legnagyobb toronyórájával, a Fraumünster Kirche Chagall üvegablakaival, a tópart és az arborétum. Igazi őszi idő volt, hűvös levegő, erős, mégis szórt napfény, a falevelek az arborétumban a barna és a sárga minden árnyalatában, de ott volt még a hatalmas gyep zöld egyensúlyként, a másik oldalt pedig a nagy kék tó a sok kis fehér hajóval, hattyúval és egyéb madarakkal. Majd a Limmat folyó másik oldalán folytattuk a Grossmünster templommal, a Zwingli térrel, az óváros ezen oldala kicsit fiatalosabb, több a bár, étterem és kevesebb a szőrmebunda vagy ékszerbolt. Ami valószínűleg azért is van, mert az egyetem is ezen az oldalon van, csak kicsit feljebb a hegyoldalban. A Polybahn nevezetű piros fogaskerekű vasúttal lehet megközelíteni, ami nagyon vicces mert egy normális 19. századi házból indul, ráadásul pont egy Starbucks fölött egyszer csak kibukkan egy piros kisvasút. A jegy elvileg 2 CHF, de senki sem ellenőrzi, mégis mindenki megveszi. A buszokon az első ajtó kivételével bárhol fel lehet szállni, nem kell érvényesíteni a jegyet, csak egy kis papírkosár van minden ajtónál, ahova mindenki felszállás után ki is dobja azonnal. Vagyis ha lenne ellenőr, akkor sem lehetne kinyomozni, hogy kié melyik jegy! Úgy tűnik az összes kontroll annyi, hogy az ajtó felé felírják, hogy a schwarz-utazás nem szép dolog. Svájcban amúgy rengeteg a troli és a villamos, sőt még utánfutós trolit is láttunk (képek facebookon), ami persze jó mert környezetkímélő, másrészt viszont az összes utca tele van vezetékekkel, ami kicsit levesz a látványból. Ismét kebab volt az ebéd, de közben a Family Guyt is nézhettünk németül, nem volt rossz így sem :) Fent az egyetem teraszán két magyar lány beszélgetett a mellettünk lévő padon, és - most csináltam először -, beszédbe elegyedtem velük, csak azért mert magyarok voltak, az egyikük kiskora óra Zürichben él, ide is jár egyetemre, a másik viszont csak látogatóban volt, pesti, de Pécsre jár a jogra! Megkérdeztem tőlük melyik múzeumot ajánlják délutáni programnak, de nem nagyon tudtak válaszolni, úgyhogy lassan elköszöntünk, amikor már nem igazán volt mondanivalónk. A Kunsthallét választottuk a Kunstmuseum helyett, mert kevésbé töménynek tűnt. Az egykori sörgyár épületében két múzeum és rengeteg kisebb magángaléria kapott helyet és folyamatos kortárs kiállítások, installációk vannak a nagy fehér terekben, a Migros múzeumba, ahol ismert alkotások is vannak, éppen rendezés volt, úgyhogy csak bekukkantani tudtunk, viszont bolyongtunk egy kicsit az épületben, (tényleg bolyongás volt, nem volt rajtunk kívül senki, pedig péntek késődélután volt) amíg találtunk egy termet Demokrácia című kiállítással, ami valójában egy dokumentumfilm-válogatás volt a globális demokráciának nevezett valami gyenge pontjairól, mindenféle kommentár és narráció nélkül. Volt kisfilm sztrájkoló palensztin nőkről, az idén tavaszi nagy strasbourgi NATO-ellentüntetésről, német iskolai lövöldözés utáni gyásszertartásról, egyházi körmenet Lengyelországban a mesterséges megtermékenyítés ellen, és hasonlók, lefényképeztem a listát, mert nagyon érdekes téma volt az összes, de azért mind nem néztük meg, Christian aludt is kicsit az egyik padon, persze senkit nem zavart, senkivel nem találkoztunk. Már sötét volt, mikor kijöttünk a múzeumból, de még mindig volt majdnem négy óránk a vonatig, úgyhogy a zürichi "vöröslámpás negyedet", a Langestrassét céloztuk meg, ami itt svájciasan azt jelenti, hogy van 1-2 szégyellős szexshop meg kizárólag éjjel kurvák az utcán, de egyébként tele van bárokkal és éttermekkel, a világ majdnem minden konyhája megtalálható itt. Végülis egy öregbácsis trafikba ültünk be, jelentősen csökkentve az átlagéletkort. Több mint két órát beszélgettünk 3 sör mellett, sokmindent megtudtam Christianról, azon kívül hogy ő az a félig angol félig perui srác ironikus angol humorral, aki nem az angolokkal barátkozik, hanem velünk. Például, hogy az apja 70 éves, a testvérei 30-asok, az egyik bátyja zeneszerző Amszterdamban, egyetem előtt fél évet volt Peruban, a család ottani részénél, az avignoni félév után Portugáliába megy három hónapig dolgozni, majd Chilébe újabb három hónapig, meg hogy nem tudja mit kezdjen egyetem után magával, de többet tanulni nem akar, szóval a szokásos huszonév-eleji dilemmák. Aztán menni kellett, mert a vonat este kilenckor indult Zürichből, gyorsan vettünk útravaló MacDo cuccot, természetesen sörrel, merthogy a svájci MacDoban a kaja drága (sajtburger 2.50CHF), de a Carlsberg csak 1.10CHF (vagyis olcsóbb mint a boltban:), a vonaton beszéltünk a lányokkal, akik éppen akkortájt landoltak Baselben, meg Mr.X-eztünk, amit Christian is ismert! Baselben 22 óra után nem adnak el alkoholt, az állomáson be is zártak minket egy boltba, végül egy kisboltos sráctól a hotel felé menet kellett kikönyörögni a következő 2 sört, közben a lányok írtak, hogy nem várnak meg, hanem kínai étterembe mennek... Itt kezdődtek a problémák, mert most ők négyen megalakították a privát jólérezzükmaunkategyütt klubjukat, ezért annyira nem is érdekelte őket, hogy mi mit csinálunk. Becsekkoltunk a hotelbe, ami a YMCA nevet viseli, de nem rendőr és építkezési munkás-kosztümös emberek voltak, hanem a szó eredeti, keresztény ifjúsági nemtommi értelmében. Volt nagy közös ebédlő, konyha, netezési lehetőség a földszinten, az alagsorban pedig tévészoba és "Lounge", vagyis kényelmes ülőgarnitúrák, csocsóasztal, könyvek (evolúciótagadó és egyéb keresztény finomságok). Nagyon fiatalos, praktikus és kényelmes volt az egész, persze nem olcsóért, és a reggeli nem is volt az árban, viszont kaptunk "free public transport" kártyát, de az is lehet, hogy mivel tudják, hogy nincs ellenőrzés, csak egy darab papír volt :) A szobatársunk Jimi Hendrix volt, akiről kiderült, hogy román táncos-koreográfus, és két turné között utazgat Európában (bár aki hostelekben alszik meg stoppol, azt inkább valami háttértáncosnak tartanám :), megittunk egy sört együtt, aztán irány a belváros, örülés egymásnak, aztán a lányok közölték, hogy fáradtak, és inkább hazamennének. Ami annyira nem volt gond, mert még beszélgettünk a Lounge-ban, végülis hosszú volt ez a nap is, de akkor minek kellett nekünk bemenni, csak hogy visszajöhessünk együtt?

Az első baseli nap döcögősen indult, várakozással, és még egy kis várakozással, korán keltem, mert besütött a nap az ablakon, nem volt levegő a szobában, kinyitottam az ablakot és legalább öt percig ott álltam, nagyon jó volt, a várakozás a lányokra már kevésbé, de közben megnéztem interneten minden baseli látnivalót. Végre elindultunk a városba, a színháznál szálltunk le a villamosról, rögtön a Tinguely-szökőkútnál voltunk, olyan mint Párizsban a Pompidou Központ mellett a Stravinsky-szökőkút, kis vízköpő gépekből áll, amelyek össze-vissza mozognak, elhatároztam, hogy megnézem a Tinguely-múzeumot is, ahol a művész óriási káosz-gépei vannak. A Freiestrassén sétáltunk végig, ami a legmenőbb butikokkal van tele, mondanom sem kell, hogy nem túl gyorsan haladtunk. Aztán kiértünk a Marktplatzra, ahol épp vásár volt, rengeteg sajt, zöldség, füstölt húsok. A sajtokból mind lehetett kóstolni is, végigettük magunkat a soron, aztán jöhetett a wurstok, abból is mindenféléket összeettünk, aztán Aspáék vettek mandarint is desszertnek, Svájcban még a piacon is minden tökéletes. A platz után kisétáltunk a Rajna-partra, az egyetlen középkori hídhoz. Nem kis dolog, hogy itt már a középkorban is állt híd, mert óriási a folyó, majdnem akkora mint a Duna Budapesten, azért egy kicsit kisebb. Előkerültek a fényképezők, és kattogtak rendesen. Aztán felmásztunk a dombra a Münsterhez, csináltunk párezer fotót, majd megnéztük magát a templomot is. A templom után lementünk a Rajna-partra és egy kis komppal átkeltünk a túloldalra. Drótkötélre vannak kifeszítve a mini kompok, az elv szintén a középkor óta ugyanaz, a víz sodrása hajtja át őket egyik partról a másikra, nem kell semmilyen meghajtást alkalmazni. A túloldalon találtunk egy kávézót, ahol kellemesen eltöltöttünk legalább egy órát, közben a lányok nagy örömére görög zene szólt a rádióban. Aztán a lányok elhatározták, hogy irány shoppingolni, érthető módon mi ezt annyira nem preferáltuk. Helyette elsétáltunk Christiannal a Solitude parkba, ahol volt egy hatalmas játszótér, de a játékok akár szobroknak is beillettek volna, meg persze a Tinguely-múzeum. Christian inkább hazament sziesztázni, úgyhogy egyedül mentem be, de megérte. Óriási mozgó monstrumokból állt a gyűtemény nagy része, óriási gépek mégis aprólékos munkával összeállítva, nagy odafigyeléssel a legkisebb részletekig. A legtöbb gépet talált tárgyakból építette-forrasztotta össze Tinguely, és a legtöbbet a látogató egy gombnyomással tudott aktivizálni. Volt mozgó giccsgyűtemény, az amerikai akciófestészetet parodizáló biciklivel hajtható "festőgépek" (egy ilyet a látogatók is kipróbálhattak, pénzbedobással persze, de azért csináltam egy képet), de pl. egy halálos balesetben összetört forma 1-es autó darabjaiból épített oltár, vagy egy leégett istálló korhadékaiból, csontmaradványiból épített Holokauszt-emlékmű is, amelyek a súlyosabb művek közé tartoztak. Amit még nagyon élveztem, az a Robert Rauschenberggel való együttműködésük kronológiája, igazi barátok voltak, és rengeteg közös performance-ot csináltak a hatvanas években más híres művészekkel, pl. Niki Saint-Phaelle-el, aki Tinguely barátnője volt évekig, a performance-okról főleg csak a leírások és néhány fekete-fehér kép maradt fenn, mégis érdekes volt elképzelni őket. Egy-másfél óra után indultam a hostelbe. Amikor a szobába benyitottam, Christian épp a Luzernből ismert japán csajjal borozott :) Micsoda véletlen, ugyanabban a szobában egy másik városban újra találkozunk, úgyhogy muszáj volt meginni vele az üveg bort, amit hozott, hívtuk vacsorázni, mert közben a lányok már egy pizzériában voltak, de fáradt volt, ezért végül elbúcsúztunk, úgy, hogy lehet felbukkan még Avignonban is a nagy európai körútján. Aztán ettünk egy jó pizzát, majd elindultunk keresni egy bárt. Hosszas séta után az óváros dombos utcáin, végül találtunk egy nagy helyet, amiről később kiderült, hogy a fumare/non fumare nevet viseli, és mi a fumare részén voltunk, ami egy nagy hall, valószínűleg nem bárnak épült, mert ahhoz túl nagy, inkább lehetett hotel előcsarnoka, (a non fumare részek két kis oldalsó szobában vannak) vagy bank, szóval valami ilyesmi, mindenesetre úgy tűnt, hogy a baseli ifjúság törzshelyére érkeztünk, ihattunk "Unsere Biert", a lányok beizzították a fényképezőket, szóval jól telt az idő, éjfél előtt kicsivel elindultunk haza, de a hotelben még a Lounge-ban csocsóztunk, iszogattunk egy-két órát.

A vasárnap tragikus hírrel kezdődött a lányok számára: a butikok zárva vannak. Az időjárás sem volt túl vidám, nagyon sötét felhők gyülekeztek. Végülis kicsivel dél előtt sikerült elindulni a hostelből, úgyhogy reggeli helyett rögtön ebédeltünk egy kebabot, illetve Starbucks látogatás volt még a program. Aztán mivel már előző este Maria mondta, hogy úgy hallotta, hogy Erasmus sírja Baselben van, megkérdeztük, hogy hol, és kiderült, hogy a Münsterben, vagyis előző nap nem vettük észre, ezért megint megmásztuk a dombot és elzarándokoltunk Erasmushoz, közben kicsit elkezdett szitálni az eső, ezért jó ötletnek tűnt a Kunstmúzeum meglátogatása, valahogy a múzeum felé vezető 500 méteres úton elvesztettük a lányokat, ezért múzeum előtt még Christiannal elsétáltunk a St.Albanstalba, ami egy régi városrész, egy egykori kolostor és papírkészítő üzemek sorakoznak két kicsi patak mentén, amelyek a Rajnába torkollnak, nagyon nyugodt volt minden, turisták sehol, ez nem az a napsütéses őszi idő volt, mint Zürichben, hanem néhány árnyalattal sötétebb, de ugyanannyira őszi. Visszavillamosoztunk a múzeumhoz, ami elég nagy gyűjteményt tartalmaz, kezdve a reneszánsztól egészen a 21. századi művekig. Három és félemeletes, minden emeleten legalább 20 terem, úgyhogy fizikai képtelenség lett volna mindent megnézni, ezért a reneszánsz, barokk részleget és 18-19. századi svájci tájképfestészetet kihagytuk, pedig jónéhány tehénről lemaradtunk így. Ami sokkal érdekesebb volt, az a 19-20. századi gyűjtemény, ami legalább olyan színvonalú volt, mint a Pompidou Központ gyűjteménye, ami tényleg meglepett, mert eddig nem hallottam Baselről, mint művészeti központról. Láttam Paul Klee képeket is először élőben, (kár hogy ilyen kicsik), de tényleg volt mindenkitől 1-2 kép aki a 20. században jelentőset alkotott. A múzeumban találkoztunk a lányokkal egyébként, úgyhogy onnantól együtt folytattuk, először egy kávézóban, majd visszasétáltunk a folyóparton a St. Albans negyedbe, aztán a belvárosba, mert a többiek mindenáron fondüt akartak enni. Tudtam, hogy nem lesz olcsó mulatság, de mindegy már elkönyveltem luxus-hétvégének ezt a kiruccanást, gondoltam egy fondü még belefér. Aztán sokadjára találtunk egy éttermet, ahol volt, 38 frankért fejenként, úgyhogy inkább kértem valami normális kaját az étlapról, de a lányok mindenáron sajtos fondüt akartak, úgyhogy sikerült választaniuk egyet hosszas variálás után, amiről kiderült, hogy nem sajtos fondü, hanem zöldségleveses, de azért túltették magukat rajta. Óriási adagot kaptak négyen, legalább 2 kiló nyers húst pakoltak ki az asztalra, meg hatféle szószt, meg korlátlan köret járt még hozzá, úgyhogy vagy két órán keresztül dugdosták a húsokat a forró zöldséglevesbe, közben egész jó hangulat lett, a végén persze már Christiannak és nekünk is jutott, de már arra mentek, hogy ki marad benn legutoljára a játékban, végül Elisa nyert, aki mindenki közül a legvékonyabb, nem tudom, hogy bírt annyit enni. Kaja után mindenki összekaparta a maradék svájci frankját és fizettünk, bár helyett mindenki a hotel Lounge-ban ivásra szavazott, ezért vettünk néhányt bort és sört a szupermarketben és otthon összegeztük az utazást. Én arra jutottam, és Christian is, hogy kicsit sok volt a kényelem, a kávézó, az étterem, nekem nem hiányzik ez mindenáron az utazásokból, és akkor ugye még a shoppingolásokon nem is vettünk részt, szóval ha én állítom össze a programot, biztos nem így néz ki, hanem mondjuk úgy mint Zürichben, de azért jó volt együtt lenni persze.

Hétfő reggel hétkor kelés, rohanás a buszra, rohanás a repülőre, repülőn egy kis tanulás a vizsgára, a marseille-i reptérről Marseille-be busszal, az állomáson még volt egy fél óránk, úgyhogy kimentünk a teraszra, ahonnan az egész város jól látszik, most egész más arcát mutatta, mint legutóbb az esőben, ragyogó 22 fokos napsütéses idő volt, otthon éreztük magunkat Provence-ban. Nemsokára már Avignonban is, és még a vizsga előtt maradt is egy órám ebédelni, hazamenni ledobni a cuccaimat és átnézni kicsit a jegyzeteket.

tekintettel arra, hogy mindenki megirja az evtized top 10-et mindenbol, igy most arra gondoltunk, hogy akkor mi is osszedobjuk a magunket. nehez feladat harult rank, mikor elhataroztuk, hogy megirjuk a barati top8at, de igyekeztunk:

8. family guy

7. praga, saporuzs es egyebek

6. 2007es volt feszt

5. elso balaton, julcsi satraban 6an

4. 7 vagy 8 imi

3. karaoke partyk (hau dip iz jor lav, AFRIKAAAA, mindenkiek van egy alma, eye of the tiger...)

2. rak 150 ft-os partyk (aro cseresznyevel)

1. 2009 nyar (csajparty, balaton stb...)

kiegesziteseket szivesen fogdunk, most igy elsore ennyi jutott eszunkbe:)

ami kicsit konnyebb volt, de sok munkank van ebben is; a barati top 10 dal:

a kutya vacsoraja: mindenkinek sajat plazat

himmel: terezanya(csapjad!

quimby: androido

bikini: fagyi

hiperkarma: sosem voltunk senkik

jamelia: superstar

prodigy: voodoo people

kft: afrika

kispal es a borz: ha az eletben

caersars: jerk it out

kiegesziteseket ide is varunk:)

dorc&zsofi

Az amszterdami megérkezést követő héten semmi nagy esemény nem történt, mindenki behúzódott a szobájába. Egyik este se mentünk sehova, illetve csütörtökön egy házibuliba valami tesisekhez (de azt sem kellett volna). Ezen kívül még túlestem az első control continu-n (stilisztika zh), ami szintén nem volt nagy dolog. Ja meg kaptam egy nagy csomag süteményt otthonról, amit azóta is folyamatosan eszünk :)

Viszont péntek estére már megvolt a jegyünk a Dome-ba, a Placebo marseille-i koncertjére! Mariával mentünk péntek délután, vonattal egy óra alatt ott voltunk. Maria Marseille-ben tanuló barátnőjénél, Olgánál volt a szállásunk, aki egy egyetemi koleszban lakik a város szélén, úgyhogy odajutni sem volt egyszerű, metróval és busszal is mentünk. De előtte még vettünk egy kis enni-innivalót a koncert előtti bemelegítéshez, ja meg egy rózsaszín jógaszőnyeget, mert a szoba egészen mini volt, úgyhogy nekem már csak a földön jutott hely (Olga egyébként jógázik, úgyhogy használ fogja venni). A kolesz színvonala egyébként olyan mint a mi jakabhegyink vagy szántónk, semmivel sem volt "nyugatiasabb", legfeljebb az udvaron lévő pálmafák és örökzöldek miatt, de az meg éghajlati sajátosság. Pálinka, gyümölcsök, sajtok, kenyér és bor volt a vacsora, de nem volt sok időnk kiélvezni az ízeket, mert újabb 40 perc volt eljutni a koncert helyszínéig. Ami a Dome nevű hatalmas félgömbben volt, ami kifejezetten koncert- és színházterem 1200-8000 fő közötti befogadóképességgel. A bejutás nagyon gyorsan ment, fel sem tűnt a tömeg, pedig elég sokan voltak. A bejárat előtt egy néni kézzel hordozható kihangosítással francia sanzonokat énekelt valami magnóból szóló alapra, és meg lehetett venni a cédéjét. Ilyet még nem láttam otthon, érdekes találkozás volt. Rögtön bementünk előre, de egyáltalán nem volt zavaró a tömeg, pedig tele volt az összes ülőhely és a színpad előtt is sűrűn álltak az emberek. Kb. a negyedik sorig jutottunk, de teljesen kényelmesen tudtuk végignézni a koncertet, nem nyomtak össze minket, nem tapostak ránk. Néha már kicsit túl nyugodt is volt a közönség, ja és mindenki állandóan fényképezett meg kamerázott. Mindenesetre a lányokkal megállapítottuk, hogy a kelet-európai közönség sokkal agresszívabb :)

Na de magáról a koncertről is kicsit. Az előzenekar valami Exploiters vagy mi volt, kiscsit darkos tucatindie, de szerencsére gyorsan véget ért. Aztán a átszerelés közben Placebo filmfesztivál volt a két nagy kivetítőn, amit tökjó ötletnek tartok, mert nem unatkozik a közönség. Teljesen különböző témájú kisfilmeket vetítettek, és az együttes honlapján lehet szavazni a legjobbra. Persze nem hiányozhatott az emberi jogi elkötelezettség sem, nemsokára megjelent nagy üdvrivalgás közepette Brian Molko a kivetítőn és 21. század Jackojaként (kicsit gonoszságból mondom, de olyan mintha direkt akarna úgy kinézni, mint a megboldogult Michael a legrosszabb pillanataiban) az emberkereskedelem, meg a modern kori rabszolgaság ellen szónokolt, közben a Meds akusztikus verziója szólt a háttérben, ami viszont tök jó. Aztán sötét lett, elkezdődött valami sejtelmes zene, a színpad előtt kifeszített vetítővásznon megjelent az új album napfogyatkozás borítója, ami össze-vissza ragyogott, majd végül lehullt a vászon, mögötte már ott állt a zenekar és elkezdték a For What It's Worth című számot, amit még rögtön kettő-három új szám követett egyhuzamban. Most segítségül hívom a www.setlist.fm című honlapot, és íme: For What It's Worth, Ashtray Heart, Battle For The Sun, Speak In Tongues, Follow The Cops Back Home, Every You Every Me, Special Needs, Bright Lights, Breathe Underwater, Because I Want You (akusztikus verzió zongorával), Twenty Years (szintén zongorával), Julien, The Never Ending Why (nekem itt volt a koncert csúcspontja, de ez teljesen szubjektív), Drag Behind, Devil In The Details, Blind, Meds, Song To Say Goodbye (ez borzalmas volt, nemtom miért, nekem úgy tűnt teljesen szét van esve a zene), aztán visszataps: Special K, Bitter End (ez is kicsit csúcspontos volt), 2. vissza: Infra-red, Taste In Men (ezt nem is ismertem). Kb. két órát játszottak nagyon feszes tempóban, számok közt alig volt szünet, a beszéd is csak a köszönömökre korlátozódott, de nem is hiányzott más. Végre jó volt az erasmusos gagyipartik és latinslágerdömping után egy igazi rock-koncert, és hogy ez ráadásul Placebo volt, hát nagy szerencse :)

A koncert után rossz irányba tartó metróra szálltunk, és egy olyan állomásra lyukadtunk ki, ahonnan már nem jártak buszok éjfél után, ezért elindultunk gyalog Marseille panelrengetegében (teljesen olyan érzés volt, mintha Kertvárosban lennék) a kb. háromnegyed órás útra, de aztán elkezdtünk stoppolni, és szerencsére pont arra jött egy srác aki ugyanabban a koleszban lakik, mint Olga, úgyhogy végülis házig vittek, fél 2 körül otthon is voltunk.

Másnapra esőt mondott a meteorológia, reggel mégis napsütésre ébredtünk. Nem mondom, hogy kényelmesen aludtam, éjjel többször fölébredtem, mert nagyon kemény volt a padló, ki kellett fejlesztenem egy kényelmes pózt, de legalább nem fáztam. Szóval megörültünk a napnak, mivel egyikünk sem hozott esőkabátot, és gyorsan el is indultunk a belvárosba, a sötét felhők pedig kikúsztak a hegyek mögül a háttérben. Kb. egy órát buszoztunk mire a belvárosba értünk, közben keresztülhaladtunk az "igazi Marseille-en", vagyis a belváros és a hegyi egyetemistanegyed közötti panelgettón. A buszon is mi hárman voltunk csak fehér bőrűek. Volt minden árnyalat, mindenféle népviselet. Nagy érdeklődéssel figyeltem az életet az utcákon, de tényleg ugyanazt láttam, mint otthon a panelvárosrészekben. Ami feltűnt, hogy sokkal jobban ismerik egymást az emberek. Mindenki, aki felszállt a buszra, legalább 1-2 emberrel lekezelt, integetett valaki másnak a busz végében. Szombat délelőtt volt, egy rakás gyerek volt játszósruhában, akik a buszt is egyfajta játszótérnek tartották, megtelt élettel az egész. Én nagyon élveztem, a lányok pedig kifejezetten rosszul érezték magukat. Nem tudom miért, de az erasmusos lányok többsége nagyon rasszista, legalábbis erősen arabellenes. Mariáék is arról beszéltek, hogy betiltanák a népviseletet, a muszlim fejkendőt is, meg hogy aki idejön, az alkalmazkodjon a hagyományokhoz. Hát igen, azt hiszem ezek lesznek a következő évtized Nyugat-Európájának nagy kérdései, a bevándorlási ügyek. A belvárosba érve sajnos azt vettük észre, hogy eleredt az eső. A Vieux Port-t vagyis az öreg kikötőt jártuk körbe először, és jegyet is váltottunk a Marseille előtti szigetekre járó hajóra. Eredetileg a Chateau d'If-re (egy szigetre épített erőd, amit sosem akart senki bevenni :), ellenben itt raboskodott sok nagy személy, és egy kitalált is, Monte Cristo grófja) akartunk menni, de aztán meggondoltuk magunkat és inkább Frioul szigeténél szálltunk le, mert az nagyobb és lakott. Na ebből a lakottságból semmit nem tapasztaltunk, esett az eső, a sziget pedig olyan kihalt volt, hogy néha földönkívülinek éreztem magam. Csak mi voltunk és a sirályok. Érdekes, hogy egy milliós nagyvárostól pár kilométerre ilyen érintetlen területeket lehet találni. Vagyis az érintetlen nem jó szó, inkább az elhagyatott, mert mindenhol nyoma volt valami régi életnek, romos házak, építkezési törmelék, kidőlt kerítések voltak mindenhol. A calanque-ok (sziklás öblök) persze gyönyörűek voltak, a lányok milliónyi fotót készítettek, én meg csak áztam csak áztam, de azért nagyon tetszett a táj. Végül a kikötő környékén találtunk egy éttermet, ahova bementünk melegedni, egy palacsintára és egy kávéra, és jól elidőztünk, úgyhogy csak a harmadik hajót értük el. A hajón ugyanaz a személyzet volt, mint odafelé, nagy örömmel üdvözöltek minket és felhívtak minket magukhoz a vezetőfülkébe (ez a nagy kedvesség gondolom nagyobb részben volt köszönhető a lányoknak, mint nekem :), de egész jól elbeszélgettünk fönt, ahol ráadásul sokkal melegebb volt, mint lent az utastérben. Kiderült, hogy a sziget másik felén, amerre nem jártunk, van egy kis falu, kb. 150 lakossal, és a gyerekek is az ő hajójukkal járnak be Marseille-be iskolába. Meg az is kiderült, hogy az egyik "matróz" avignoni származású, a másik meg moldáv. Aztán kiszálltunk Marseille-ben, végül kibújt a szög a zsákból, Olga megkapta az egyik srác telefonszámát, "ha más barátait is el akarná hozni hajózni". Marseille-ben zuhogott az eső, ezért bemenekültünk a Tourist Office-ba, ahogy sokan mások is tették, szereztünk ingyen térképet, és amikor újra elállt az eső, elindultunk a Notre-Dame de la Garde-ba, ami egy dombtetőn álló nagy templom, az egykori hajósok temploma, a mennyezetről hajómakettek lógnak, meg mindig itt imádkoztak mielőtt nagy utazásokra indultak. Na de ami ennél sokkal fontosabb, hogy a dombtetőről az egész városra rálátni. Szinte hihetetlen a panoráma. Amit csak tetézett, hogy amikor felértünk, pont ment le a nap, és pont ott, ahol ment le a nap, a felhők elkezdtek oszladozni, a város másik része pedig sűrű sötétszürke felhőben volt. Egészen furcsa sötétnarancs-lilás színek voltak, amit a fényképek csak kis részben tudnak visszaadni. Mindenesetre megérte felmászni gyalog, mert ritkán lát az ember ilyet. Aztán busz, metró, elköszönés Olgától, junk food az állomáson, rossz vonatra szállás (TER helyett TGV), emiatt büntetés (10€), emiatt kicsit idegesnek levés, de végül elhatározás, hogy az utolsó egy óra eseményeivel nem foglalkozás, és amúgyis így hamarabb avignonban levés. Nagyon jó volt!

szerda hajnalban indultunk, a csaladi hagyomanyt kovetve negyedoras kesesben a repterre. biztos szimpatikusak voltunk a beszallito neninek, vagy megesett a szive a ket loholo kicsin, mert sikerult beszalnunk. egy oras repulout es landoltunk is glasgowban. apuci innen valo, es a cegenek a fele is itt van, plusz a gyerekeknek is itt rendezett be egy fel eletet elore. a kicsinek megvetek glasgow legdragabb apartmanjat (2 emelet a tetoterben, a legfelso szint korben uvegfallal, 5 halo, igazi penthouse lakas), a nagynak pedig a heten nyitottak meg, ugyancsak glasgowban, a kavezolancanak masodik uzletet... reggel 8kor mar a glasgowi repuloteren voltunk, es pakoltuk be a csomagokat a repteren tarolt range roverbe. aztan elmentunk a kavezolanc elso darabjaba, es jol megreggeliztunk. olyan, de olyan isteni blueberry muffint ettem, hogy azt elmondani nem lehet. azert az eleg vicces volt, mikor apuka es anyka azzal tomte a 4 eves gyerek fejet, hogy megyunk a jaime's coffeshopba, es hogy jamie is the owner, erre a torpe hatalmas vigyorral megkerdezi, hogy akkor o most majd kiviheti az embereknek a kevejukat? es hogy ha felno, majd o fogja fozni a kavet? aztan mikor megerkeztunk termeszetesen senki nem tudta kik is vagyunk, sot meg apukat sem ismertek fel, ami azert egy kicsit meglepett. innen sietve tavoztunk, egyreszt azert, mert a sracok osszebasztak mindent(mez meg juharszirup szetkenve az asztalon, a croissantjukkal osszemorzsaztak az egesz helyiseget stb.), masreszt pedig mert mindezek utan a szuloi retorzio elol jol megleptek. ami persze nem volt akkor egyaltalan vicces, mert egy hatalmas bevasarlokozpontban voltunk, de utolag egesz jo kis story. aztan innen kocsiba be, es irany skot keleti part, egy kis falucska, elie, nem sokkal edinburgh felett. itt van a jamie's house, amit mar mondanom sem kell, miert hivnak igy. es itt kezdodott a szerelem. ahogy odaertunk, rogton ebedelni mentunk, a helyi golfpalya pavilion nevu klubjaba. a golfpalya a kert vegeben kezdodik es meg sem all a latohatarig-meg persze biztos azon tul is tart. egyszeruen gyonyoru. ameddig a szem ellat zold, minden zold, minden nyugodt, kedves, csendes, de leginkabb zold. miutan ebed kozben kigyonyorkodtem magam a vegelathatatlan zoldsegben, utana szabadidom volt, amit leginkabb arra forditottam, hogy vegre kicsit egyedul legyek, es pihenjek. majd az esti muszakot azzal kezdtem, hogy levittem a fiukat a tengerpartra. itt a szerelmem skociaba veglegesse valt. a szel egyaltalan nem bantoan, de folyamatosan fujt, a tenger csillogott, a hullamok nyaldostak a labam... a fiukkal epitettunk egy kisebb homokvarat, de rankesteledett, meg amugy is vacsoraido volt, igy hazamentunk.

masnap reggel elso utunk a tengerpartra vitt. megepitettuk az elie's power ranger vs peppa pig hotelt (az elnevezesben nem sikerult megallapodnunk, illetve nekik nem sikerult:) a nap pedig annyira sutott, hogy egy szal rovidujjasban napoztam oktober vegen a skot tengerparton(vagy persze volt rajtam farmer, meg cipo meg minden, csak a kabat, pulcsi kerult le:). azert van ennek a globalis eghajlatvaltozasnak elonyos oldala, meg ha csak pillanatnyi is. aztan delutan elvittunk anyukaval a fiukat golfozni, vagyis a driving rangere, ami ilyen tanulo palya tkp., ilyen kis boxobol utik kifele a labdakat, kosarakba, illetve megadott tavolsagokba. persze a fiuk csak ugy bele a vakvilagba, de a maguk modjan nagyon ugyesek. normalis esetben a golf apuka reszortja, de aznap epp a masodik kavezot adtak at, igy egesz nap elvolt...

a harmadik nap hajnalban kezdtem, vagyis fel nyolckor, igy aztan csak a reggeliztetes illetve, hogy a szulok bekejenek fenntartasa volt a dolgom. 10re mentek a fiuk apukaval golforara. mert, hogy ugye nekik ilyen is kell. persze a kicsi ugy jott vissza, hogy a "na milyen volt?" kerdesre azt felelte, hogy kapott tic-tacot... de ne szaladjunk ennyire elore, mert meg vissza van skocia legnagyobb elmenye. volt 4 ora szabadidom, plusz ragyogo napsutes volt, igy ugy dontottem, hogy akkor en most felmaszok az obol szelen allo hatalmas sziklara. el is indultam, csak azzal nem szamoltam, hogy mindenhol ott lesz az a kocsog golfpalya. amerre csak mentem, minhol golfoztak. ami egyreszrol azert kellemtlen, mert biztos szar lehet, ha epp eltalal az egyik labda, masreszrol pedig tuti annak sem orultek, hogy vegig masztam a szepen kiegyengetett, rendben tartott gyepukon, ami az ejszakai eso kovetkezteben igencsak felazott es ennek kovetkezteben a XX kilom igencsak mely nyomott hagyott benne. az persze csak hab volt a tortan, hogy mire elertem a szikla aljat, akkor lattam meg, hogy bizony az egesz korbe van vege szogesdrot keritessel. el is jatszottam a gondolattal, hogy vajon miert, ugyhogy ez is egy plusz lokest adott, hogy eliszkoljak. igy be kellett erjem az obol masik felevel. ez egyaltalan nem hasonlit a felenk eso nyugodt, homokos tengerpartra. hatalmas hullamok csapodnak a gombolyure csiszolodott fekete sziklakhoz. mindenhol ko, egy szem homok sincs. leultem egy hatalmas sziklara, es annyira, de annyira szabadnak ereztem magam, mint meg soha. csak ultem ott, neztem, ahogy a hullamok majdnem a labamig ernek, hogy a latohatar megszunt letezni, hogy a szurke kavicsokat hogy festi feketere a viz. olyan hatartalan volt minden. itt lopta be magat a szivembe skocia teljesen. aztan delutan a fiukkal meg egy kis tengerpartozas. epp apaly volt, igy sok kincset talatunk. ugy, mint egy rakollo, egy rak pancel, egy tengericsillag, es sok-sok kagylo. a fiuk nagyon elveztek, hogy kint van a vizbol egy csomo szilka, es a resekben megmaradtak az allatok-novenek. vittunk egy halasz halot is, mert a kicsi nagyon akart halat fogni, ahogy majd azt esszuk meg vacsorara, de ez sajnos nem sikerult neki:)

a negyedik naprol nem sokat tudok irni, mert kicsit befordultam, igy a sikrazo napsutes ellenre is bent kuksoltam es filmet neztem. azert delutan egy kis tengerpart meg belefert, no meg este halloween. a fiuk napok ota keszultek, ez volt eletuk elso igazi halloweenja. eloszor oltoztek be, es eloszor mentek trick or treat-ezni. a pici batman volt, a nagy csontvaz. nagyon helyesek voltak, mert onnantol kezdve, hogy felvettek a jemezt, batman es skeleton volt velunk, nem ollie es jamie. sajnos elie igazi oreg-nyaralohely, igy nem sok toklampat lattunk az ajtok elott, vagyis pontosabban csak 2 helyen volt kirakva... igy meg egy helyre bekopogtattunk, talalomra, tehat osszesen 3 hazat jartunk meg. viszont a srcok baromira elveztek, kaptak egy halom edesseget, annak ellenere is, hogy meg sem mertek mukkani az ajtokban, nem am elmondani a mondokajukat. de szerintem mindenkit meggyoztek, mert annyira edesek, hogy senki sem mert ellenallni nekik. aztan elmentunk vacsorazni a helyi pubba, ahol van egy biliard asztal, amire a sracok egybol raakadtak, ugyhogy innentol kezve se a vacsi nem volt nyero, se az, hogy jol viselkedjunk, hanem csak a biliard. mara rendesen izomlazam van, annyit emelgettem oket, hogy lokjenek(pedig amugy sem keveset vannak a levegoben, vagy lognak valahogy rajtam). de persze imadtak, mondnom se kell.

ma pedig az eddigi hihetetlen idojarast lecserelte a szakado eso, meg a nyulos kod. ezert az egesz delelott az otthoni tetveszkedessel telt, meg egy utolso ebed a pavilionban (ami csak az idot tekintve volt ebed, mert igazi angol reggelit ettunk, babbal, sult paradicsommal, fekete pudinggal, egg and bacon rollal), majd irany a glasgow. itt hihetetlen dolog tortent. a kis csalad 20 percel a gep indulasa elott becsekkolva, biztonsagi kapunk atjutva varta, hogy induljon a gep. vagyis ez persze igy nem igaz, mert itt nincs olyan, hogy csak ugy varakozunk 20 percet. neeeem. apuka kitalalta, hogy meg beulunk az execlusive loungeba, egy kavera. az otletet alapbol tamogattam volna, ha nem meginbt egy kicseszett elegans helyre akart volna beulni ket ovodaskoruval. de szerencsere ott nem is turtek meg a gyerekeket, igy mehettunk at a repter masik lounge-jaba, ami az ellentetes oldalon volt persze. mire odaertunk, mar semmire nem maradt volna idonk, igy apuka is belatta, hogy ez most ugrott. persze mire folszalltunk, a kicsit elkezdett hisztizni, hogy szomjas. hopp, azt bizony elfelejtettuk, hogy kidobattak velunk ugye minden folydekot (alliton, h ez gazdasagi es nem biztonsagi dontes volt...). szerencsere apuka eleg nagymeno es eleg vastag a bor a kepen, hogy a beszallast vezenyelo legikiserot megkerje, hogy adjon mar egy pohar vizet a gyereknek, mindezzel azt eloidezve, hogy az utannunk felszallok a lepcson, a zuhogo esoben varkozhattak, mig ollie inni kapott. aztan landoltunk, felszedtunk a csomagot, bevasaroltunk egy kics vacsit, osszeszedtuk az autot es most ujra "itthon" vagyunk.

Nagy utazás volt, nagyon nagy élmény, de kicsit sem egyszerű. Reggel 7 órára volt megbeszélve a találkozó a ház előtt, nehezítette az indulást, hogy többen 7-kor ébredtek fel (ebben az óraátállítás éjjele is közrejátszott), de végül 7:35-kor sikerült, és még mindig volt 25 percünk az állomásra érni. Útközben mindenki énekelt, mindenki valami mást. Aztán jött a TGV és irány Párizs. A mi kocsinkban utazott Aspa, Katerina, Dávid és Marina, aki viccesen nevető gallego spanyol Santiagoból. Mögöttünk Paula és David ült, a spanyol pár. Paula tolmácsnak készül, de még csak 2. éves, nem is Erasmussal van itt, hanem valami más ösztöndíjon. A barátja, aki épp elvégezte az ápoló szakot Sevillában, 2 hónapra vele lakik. Ők első látásra nagyon konszolidált párnak tűnnek, de azért néha kibújnak a bőrükből. A másik kocsiban Evandro és Gabriel a brazilok, Veronica, a saját fotóiból kiállítást rendező mexikói lány, Carlos, Pablo, a nagyon laza spanyolok, és Cristina, a Ryanair legjobb ügyfele utazott, na meg Christian a perui-angol nagy zöld-fehér sállal. Így 14-en voltunk az utazás párizsi részének résztvevői. A Gare de Lyonon kicsit elveszettnek éreztem magam, aztán lassan mikor megtaláltuk a metrót, a jegyvevő automatákat, kezdtem úgy érezni, hogy nem is olyan bonyolult az élet a nagyvárosokban, mindegyik ugyanolyan. A dolgok ugyanúgy működnek, talán akkor is érteném, ha valami ismeretlen nyelven lenne. Aztán nem sok időnk volt tűnődni, mert rögtön jött a sokkoló jelenet, melynek résztvevői Katerina, a bőrönd, a lépcső, aztán kicsit később Dávid és Evandro is. Senki sem tudja hogyan, de Katerina lezuhant a lépcsőn, és magával sodorta a fiúkat is. Szerencsére senkinek nem történt semmi baja, ezt David igazi ápolóként meg is vizsgálta, de azért a párizsi metró 14 vonalának minden utasában megfagyott a vér egy pillanatra. Utána persze ez lett az egyik legviccesebb történet, amit minden Katerina-lépcső-bőrönd találkozásnál fel lehetett idézni. Aztán lassan megtaláltuk a hotelt is, ami a négy nap alatt kicsit a szívünkhöz is nőtt. Nagyon jó helyen volt, a Sacré Coeur tövében, a hatodik emeleti szoba ablakából rá is lehetett látni a nagy fehér kupolára, metróval és éjszakai buszokkal pedig szinte bárhova el lehetett jutni fél óra alatt. A görög lányok engem választottak lakótársnak, aztán később módosították volna Christianra, mikor galád módon nem vártuk meg őket a városban, de nem állt módomban elköltözni. Erkély, saját fürdőszoba, meg egyébként is :) Az első napi program Sacré Coeur, Montmartre, Pigalle-negyed volt, aztán éjjel még elmetróztunk az Eiffel-toronyhoz, megnézni a fényjátékot. A Montmartre kis utcáin hömpölygő tömeg egyenesen ijesztő volt, ez a hely egyszerűen nem bír el ennyi embert. (Később Amszterdamban a Van Gogh múzeumban érdekes kontraszt volt megnézni a korabeli festményeket a Montmartre kis szőlőskertjeiről, malmairól). Természetesen mi is elvesztettük egymást a tömegben, úgy 3-4 kisebb csoportra oszlottunk, hogy aztán végül a hotelben találkozzunk újra. Persze közben volt még a "Sexodrome" (több emeletes szexáruház) és jót ettünk egy igazi párizsi kebabosnál, de hol van a Pigalle negyed az amszterdami Red Light Districthez képest... Aztán az Eiffel-torony után Katerinát szülinapja épp a metróaluljáróban érte, megünnepeltük a szobánkban még egy kicsit Aspával, Christiannal, Dáviddal.

Az első napi rengeteg egymásra várást megelégelve elhatároztam, hogy második naptól új rendszert vezetünk be. Párhuzamos programok lesznek, én csinálom a sajátomat, és csatlakozik, aki csatlakozik. Szerencsére mindig volt, aki csatlakozott. Elsősorban Párizsnak azok a részei érdekeltek, amiket még nem ismertem. Ilyen volt például a Parc des Buttes Chaumont. Párizs egyik legnyugodtabb pontja. Óriási zöldterület dombokkal, patakkal, tóval, (mesterséges) sziklákkal, és a közepén egy heggyel, tetején egy kis emlékmű, ahonnan tisztán látszik a Montmartre. Ilyen messziről egész jó volt. Dáviddal egész korán elindultunk, úgyhogy a park délelőtti életét tudtuk megfigyelni, ami nagyon derűs, nagyon friss, nagyon jókedvű volt. Rengeteg kocogó fiatal, a patak partján nő lótuszülésben, tai-chiző ázsiai nyugdíjascsoport, francia óvodáscsoport akik hulló faleveleket gyűjtenek, nagypapák unokákkal, és persze néhány dombtetőn nézelődő turista (ahogy mi), ez Párizsban elkerülhetetlen. Aztán irány a Pompidou Központ, kicsit késve értünk oda, de természetesen még így is fél órát kellett várnunk, hogy végül küldjenek egy sms-t hogy csak később jönnek. Úgyhogy Dáviddal bementünk. Az állandó kiállítás mellett, ami a francia nemzeti gyűjtemény 1900-1960 közötti darabjaiból áll, öt időszakos kiállítás is volt. Jim Hodges szentimentál-pop art (vagyis giccs-light) Love etc. című kiállításán még el-elnézelődtünk, de "a fekete festője", Pierre Soulages óriási fekete képeinek kiállításán csak végigrohantunk, persze nagyon hatásos volt a nagy méret, meg érdekes a koncepció is, hogy minden más eszközt elvet, csak az ecsetvonást tartja meg, meg az is igaz, hogy a feketén megcsillanó fény mennyire sajátos, de akkor is túl sok volt, hogy lekösse a figyelmet. Ami igazán tetszett, az a "Újragondolt félszigetek" című kiállítás volt, valamilyen fiatal alkotóknak szóló díj legutóbbi 10 évének győztes alkotásaiból. 2003-ban Propaganda címmel hirdették ki a pályázatot és a győztes, a Hogy vásároljunk ingyen? című projekt alkotója, Matthieu Laurette azt a mondatot lovagolta meg, ami sok terméken szerepel, hogy ha nincs megelégedve, visszafizetjük az árát. Egy éven keresztül tesztelte a nagyvállalatokat, hogy visszafizetik-e az árát, ha igazolni tudja, hogy megvette a terméket, akik persze visszafizették, mert nem tétel nekik 1-2 dolog. Majd ezután újságokban, tévében szerepelt, röpiratokat foglamazott vásároljunk ingyen stb. címen. Vagyis egy éven keresztül benne élt a saját művében, vagyis élet és művészet területe teljesen egybeesett, ez érdekes problémákat vet fel alkotásról-művészről stb, amit talán egyszer máskor végig is gondolok. A nemzeti gyűjtemény is óriási élmény volt, mondhatni hogy a 20. század első felének minden jelentős alkotója legalább egy képével, szobrával jelen van. Sajnos a szürrealista fotó-film kiállításra már nem volt időnk, mert 6-ra volt megbeszélve találkozó az Eiffel-toronynál a többiekkel, de így is majdnem 6 órát voltunk a múzeumban, ami teljesen lefárasztott agyilag. Aztán jött újra a nyüzsgő tömeg az Eiffel-toronynál, de a kilátás miatt megérte harmadszor is felmennem. Csak nagyon nehezen indultunk el éjjel újra a hotelből. Tais, Gabriel Párizsban élő brazil ismerőse vezetésével, 11-kor indultunk éjszakai sétára a párizsi utcákon, kivácsi lettemn volna az Oberkampf utca híres éjszakai életére, de fél 1 körül, mire odaértünk, már minden zárva volt, végül a Bastille téren találtunk egy éjjel-nappali kicsi piros sörözőt, aztán éjjeli busszal egészen a hotel elé.

A felkelés is nehezebben ment, mint az előző napokon. De Katerinának és nekem még mindig könnyebben, mint a többieknek, akiknek a délelőtt teljesen kimaradt a programból. Nem terveztem semmit előre, csak sétálgatni akartam azokban a belvárosi negyedekben, ahol még nem jártam. Szerecsére Katerina meg úgy érezte, hogy most van itt először és neki most rögtön mindent meg kell nézni Párizsban, úgyhogy szívesen csatlakozott. Voltunk a szigeteken, a Marais negyedben, az Operánál, a Hotel de Villenél, a Boulevard St. Michelen, könyvesboltokban, ettünk falafelt (húsgombóccal), fotóztunk rengeteget, nagyon jó volt a nap első fele. Katerina igazán jó társaság volt, annak ellenére, hogy néha olyan hülyeségeket tudott kérdezni, hogy az állam úgy csinált, mint ő a lépcsőn: pl. Ki volt Rimbaud? Ki (!!!:) volt Bastille? A tengernél a nap miért mindig a tengerbe megy le? Argentína és Mexikó határosak-e egymással? stb. Szóval sokat kellett beszélnem, mint valami történelmi és földrajzi mozgó lexikonnak, ráadásul a térdem, ami már napok óta fájt, elkezdett nagyon durva lenni a végefelé. Jó volt viszontlátni a többieket a Luxemburg-kertben. A lányok a Pere Lachaise-ből jöttek, és túl voltak három nutellás crepe-en fejenként. A fiúk egy része az Invalidusokból, a többiek a Pantheonból, a nap éppen lemenőben volt. Amit igazán csodáltam a Luxemburg-kertben, hogy az emberek mennyire nyugodtak. Sokan munka után még kiülnek egy kávére, crepe-re élvezni az őszi nap utolsó sugarait, az egyetemek közel vannak, fiatalok tanulnak a székeken. Közvetlenül mellettünk zajlott két jelenet, amelyek akár a Paris, je t'aime 2.-ben is szerepelhetnének, és amelyeket napozást színlelve, pofátlanul végigkövethettem. Az egyik egy első randis pár találkozása, nehezen induló beszélgetése volt, a másik pedig egy öreg néni, aki két bevásárlószatyorral érkezett, talált egy padot, leült, elővett az egyik szatyorból egy Marie-Claire-t, vagy valami hasonló újságot, végiglapozta, aztán amikor a nap már lemenőben volt, fogta a szatyrokat és továbbállt. Fokozta a jókedvem, hogy sikerült kenőcsöt vennem a térdemre, bár csak 5€ volt, nem volt nálam elég készpénz, és elvileg csak 10€-tól lehetett kártyával fizetni, de olyan szerencsétlenül néztem a gyógyszertáros lányra, hogy megengedte, hogy kártyával fizessek, és a kenőcs még hatott is, másnaptól egyre kevésbé fájt a térdem. Aztán kötelező Starbucks-látogatás, majd végigbuszozás a városon, este pedig újra kétfelé szakadtunk, a spanyol-brazil társaság Taissal ment egy párizsi Erasmusos buliba, a maradék (mi) pedig Christian angol barátait látogattuk meg egy ír kocsmában a Latin-negyedben. Az angolok nagyon kedvesen köszöntek, majd utána mintha ott sem lennénk, folytatták a beszélgetést, Christian is kicsit kellemetlenül érezte magát emiatt, de már túl sokat ivott ahhoz, hogy igazán kellemetlenül érezhesse magát, tehát, a bár teljesen jó volt (Amikor odaértünk épp műveltségi vetélkedő volt, a győztes csapat ingyen piákat kap! Jó ötlet, nem?), mi mégis továbbmentünk Dáviddal és a görög lányokkal egy jazz-klubba, ahol impro-est volt. Christian később elindult megkeresni minket, de nem volt telefonja, úgyhogy végül hazataxizott a hotelbe. A jazz-klub hangulatos volt, de a koncert maga nem volt az a megőrülős jazz, amit szeretek, hanem inkább a nagy klasszikusos-mindenki tudja a szöveget-éneklős, ennek megfelelően a lányok nagyon élvezték. A szállóban Christiant még meg kellett vigasztalni, úgyhogy elfogyott még egy üveg bor...

A negyedik nap a többiek reggel 7-kor értek haza az Erasmusos partyból, ami a Champs Elysées egyik legpuccosabb klubjában, a Duplexe-ben volt, Gabriel azt mondta róla, hogy olyan volt, mint 15 Bokao's (az avignoni klub-szörnyedvény), de ő ezt pozitív értelemben gondolta. Persze meséltek horrortörténeteket a 9€-s kétdecis ásványvízről és hasonlókról, de nagyon élvezték, sajnos itt keletkezett egy repedés a társaságon, ízlés alapján, meg persze nyelv alapján is, mivel ők mindig spanyolul beszélnek egymással, akkor is ha mások is velük vannak, akik nem beszélnek spanyolul. Az egy dolog, hogy néha értem, miről van szó, de azért bekapcsolódni nem tudok a beszélgetésbe, úgyhogy jobban szeretek azokkal maradni, akikkel franciául (esetleg angolul) beszélünk. Na tehát a reggeli érkezőknek az utolsó fél nap Párizs a hotelben telt, Katerina, Evandro, Paula és David a Louvre-be mentek fél napos villámlátogatásra, Aspa és Christian kimentek Maria elé az állomásra, aztán a Louvre előtt kávéztak, mi Dáviddal a Pere Lachaise-t választottuk utolsó napi programnak. Mindenki azt mondja, aki volt már itt, hogy nem gondolta előtte, hogy ilyen hatalmas ez a temető, és igazuk van. Közel három órát bolyongtunk normális tempóban, tehát 10-12 kilométer biztos lejártunk a híres emberek sírjait vadászva, testen, halálon és emlékezeten gondolkodva. 11-en mentünk tovább Amszterdamba: Maria, Aspa, Katerina, Evandro, Pablo, Carlos, Veronica, Gabriel, Cristina és Marina, 15.25-kor indult a vonatunk a Gare du Nordból Amszterdamba, a vonaton mindenki kidőlt, megérkeztünk a kivilágított Amszterdamba, már fél 9 is elmúlt, amikor megtaláltuk a hostelt, amiről állítható, hogy Amszterdam legjobb youth hostelje. 14 euro az ára mindössze egy éjszakára, ebben benne van a svédasztalos reggeli, törölköző, ágyneműhuzat, a személyzet nagyon segítőkész, elég közel van a belvároshoz (főleg a múzeumokhoz), ja és van 2 házimacska, akik hagyják magukat dögönyözni. "Rövid" készülődés után sétáltunk egy nagyot a kivilágított belvárosban, megtaláltuk az amszterdami Place Pie-t is (Leidsepleine), persze az Amszterdam élmény elképzelhetetlen coffeeshop nélkül, útba kellett ejteni egyet. Ami végül azt eredményezte, hogy a társaság egy része csak lassabban tudott haladni, ezért újra kettészakadtunk, de most már szinte végleg. A hotel nem csak barátságos, olcsó, hanem rendkívül kényelmes is volt. (Inner Amsterdam a neve, ha valakit érdekelne.)

Az első igazi hosszú amszterdami napra sokmindent terveztünk, végül csak kevesebb valósult meg. Carlos és Pablo a coffeeshopok bűvkörébe került, valószínűleg egyikből a másikba mentek egész nap, mert sosem találkoztunk. Mi, a többiek a Van Gogh múzeumban kezdtük, ami nagyon színvonalas, igazi 21. századi múzeum, aztán jó turista módjára egy csomót fényképezkedtünk az I AMSTERDAM betűknél, aztán gyalogosan bejártuk az egész, de tényleg az egész belvárost, voltunk a virágpiacon, valami rendes nagy vásárban, kávéztunk egy 17. századi épületben, ami lejtett és dőlt, aztán csak úgy miért ne alapon beültünk a New York, I Love You filmre egy csatornaparti mini-moziba, sörözés, cofféshop, találkozás a többiekkel stb. Egyébként Amszterdamban valami nagy általános felújítás van, mert egy csomó múzeum és a királyi palota is épp átalakítás alatt van, emellett épül a 2-es metró. Eddig csak 1 metrójuk volt, meg egy csomó villamos, és persze bicikli, rengeteg. Nagyon hangulatos az egész város, és amellett, hogy a villamosok a szűk utcákon súrolják az embereket, a biciklisek csöngetve száguldoznak, nagyon nyugodt, és biztonságos érzete van valamiért. Minden működik, jól működik, legalábbis a látszat ezt mutatja. Ja, és Párizzsal, és az összes eddig látott francia várossal ellentétben nincs kutyaszar az utcán. Már megint éjjel értünk haza, rossz szokás, ha másnap korán kell kelni.

És sajnos korán kellett, mert költözködni kellett a másik hostelbe, mert a miénkben csak 2 napra volt hely. A reggeli utáni várakozás közben véletlenül rájöttünk, hogy ingyen van a kávéautomata, ezért a spanyolok kb. fejenként 4 kávét megittak. :) A másik hostel jóval messzebb volt, legalább 20 percet villamosoztunk. Lassan bebizonyosodott, hogy borzasztó választás volt. A mérges ázsiai recepcióslány első pillanattól kezdve ellenségnek tekintett minket, talán mert sokan voltunk, talán mert hangosak, talán mert amúgy is mindenkit utál. Egy óra körül értünk a hotelbe, és közölték, hogy háromig nem tudunk becsekkolni, mert még takarítanak. Aztán jött a szokásos pénzezéses mizéria, ami ennyi embernél természetes hogy sok időt vesz igénybe, de a szemüveges kiscsaj kiborult és közölte, hogy addig ne menjünk oda a pulthoz, amíg nincs meg a teljes összeg. Aztán fizettünk, erre közölték, hogy 1 lánynak külön kell aludnia a többiektől, de a többi elosztás is elég érdekes volt 4, 4, 2. Sebaj, tényleg csak aludni akartunk ott, pontosabban minél gyorsabban lelépni, szerencsére volt nálam egy kis üveg pálinka nyugtatni a kedélyeket, mert mindenki kezdett beidegesedni. Délután fél 4 volt, mikor elindulhattunk az elátkozott Slotania hotelből. Evandróval megnéztük a Heineken múzeumot, ami az egykori gyár átalakítva, és nagyon designosan nagyon interaktívvá, nagyon élményközpontúvá téve. A gyártás folyamata érdekes volt, mert minden állomását meg lehetett kóstolni a sörnek, ami engem kevésbé érdekelt, az az önreklámozás, hogy mennyire szuper a Heineken, jó volt még a reklámgyűjtemény, meg az interaktív szoba, ahol fel lehetett venni videóra, hogy elkaraokizol egy holland sördalt, és elküldhetted a barátaidnak, ketten Evandróval nem vágtunk bele a holland nyelvű karaokeba, de ha többen lettünk volna, vicces lett volna. A végén pedig 2 sört is kaptunk fejenként a nemzetközi bárban (12€ belépőért persze), Maria és a görög lányok ezalatt bagelt és palacsinát ettek a közelben, a spanyol és a többi társaság pedig nagy nehezen elkészült és sötétedés körül bekeveredett a belvárosba. Városnéző csatornajáró hajó volt a következő program, amivel direkt eddig vártunk, hogy együtt mehessünk, de végül külön-külön mentünk, mert nem találtuk meg egymást a kikötőben. Nagyon jó volt bejárni a várost, úgy hogy már mindenről tudtuk, hogy mi, sajnos közben már besötétedett, ez kicsit levett az élményből. A hajó wc-je meg szerintem az eddigi legkisebb wc, ahol életemben megfordultam. Aztán utcai tonhalas spagettit ettünk papírdobozból, fura eddig még nem láttam ilyet, de ilyen kebab-hamburger árban volt és nagyon jó volt. Utána mentünk egy kört a vörös lámpás negyedben, ahol a kirakatokban álltak a lányok. Érdekes tapasztalat volt, főleg az volt érdekes, hogy fiatal (egyes lányok nem néztek ki többnek 16-18-nál), szép testű, arcú lányok voltak. A kérdés, hogy vajon mi vezette őket ide?

Mindamellett szerves része volt a városnak a vörös lámpás negyed is, egyszer csak elkezdődött 1-2 szexshop, aztán megjelentek az első kirakatok is, aztán a vége felé ugyanígy fokozatosan eltűnt minden. Valahogy így megy ott minden, nincsenek nagy kontrasztok, a házak a belvárosban majdnem mind ugyanolyan színűek, kis különbségek, minden rendben van, minden működik. Így van ez a fűvel is, ami szervesen beleépült a társadalom elfogadott szokásaiba. Vajon mennyi idő kell ahhoz, hogy más országok is eljussanak ide, vagy egyáltalán lehetséges ez? Aspával a legalitás problémájáról filóztunk este egy bárban, érdekes volt végiggondolni, hogy miért legális egy tevékenység valahol és ugyanaz a tevékenység máshol nem. Hol rejlik a legalitás? A törvényekben? És ha nem tartják be, ha nem is érdekli a hatóságot, hogy betartsák? Sajnos utolsó este már nem is találkoztunk a spanyol csapattal, mert befáradtak és hazamentek kicsit korábban aludni, mint mi. Pedig funky-buli is volt, de oda csak együtt lett volna jó elmenni, meg kinéztünk egy másik underground bulit koncertekkel, performance-okkal, de mire kibuszoztunk oda, véget ért (Miért csak gagyi helyek vannak nyitva 1 óra után?). Úgyhogy bármilyen vicces is volt az éjszakai kóválygás Amszterdam fél-külvárosában, azért jó esett hazaérni az ágyba, igaz hogy nem volt fűtés, igaz, hogy undorító volt a fürdőszoba, de legalább az ágy jó volt.

Reggel ébresztés 7-kor, a hotelben még kicsit idegesítettek minket, mert nem akartak beengedni reggelizni, mert hétvégén csak 8-kor kezdődik (persze az asztalokon már kint volt minden kaja) de a buszunk az állomásra 8:10-kor ment, de azért nagy kegyesen 8 előtt 10 perccel beengedtek reggelizni, rohannunk kellett, mert kivinni kaját a reggelizőből azt tilos. Na mindegy végre megszabadultunk tőlük, persze később ez is vicces volt, mert hagytunk egy cetlin egy üzenetet a recepciósnak, hogy mennyire utáljuk őt meg az egész hotelt. Aztán elkezdődött a végeláthatatlan utazás. Busszal az állomásra, vonattal Eindhovenbe, újabb busz a reptérre, repülő Marseille-be, aztán busszal egy kis marseille-i állomásra, onnan vonattal Avignonba. Este 6 körül értem haza. Haza, érdekes ezt a szót használni, ez volt az első nagy utazás, hogy nem haza értem haza. Netezés, kaja, fürdés, ágybadőlés, nem érdeklés, hogy a többiek halloween buliba menés. Örök emlék lesz, ez biztos.        

2 napja teljesen tonkrement a gepen, ugyhogy kenytelen voltam venni egy ujat. amihez kolcson kellett kernem fonokasszonytol, de most legalabb van mirol potyognom...:) a heten amugy nem tudom mi tortent velem, valami borzaszto kisugarzasom lehetett a targyakra, mert a telefonomat beleejtettem a wc-be, aztan 2 napra ra tonkrement e gepem...ugyhogy tegnap elott este se gepem nem volt, se telefnonom...de tegnap minden helyrejott lett telefonom es gepem is:)

igertem, hogy irok a bulirol meg a ernanal tett latogatasomrol. hat nesztek: szoval a kicsinek szombaton volt a szulinapi partyja... 2 ora 20 gyerekkel, ugy, hogy tkp. dolgoztam. teritettem, szemetetszedtem, lufitfujtam, szaladgaltam wcre a kicsikkel stb. nem volt rossz, csak iszonyatosan ki tudja az embert egy ilyen meriteni. hangos volt, meleg, es farszto.

masnap ernat mentem meglatogatni a vilagvegen. tobb, mint masfel ora kijutni... leginkabb az tett keresztbe, hogy rengeteg metro le van zarva es nagyon bonyolultan tudtam csak kimenni. na meg amugy is borzasztoan kint lakik...
annyira orultem, hogy talalkoztunk!!!:) erdekes volt az egesz. mar o sem az a lany, aki 16 evesen volt, meg persze en is rengeteget valtoztam. hogy oszinte legyek nem irigylem... a vilag vegen, lepukkant kornyeken, lepukkant emberek kozt, egy szobaban elni a mindennapokat.... hat nem lehet egyszeru. de nagyon jo volt vgre valakivel beszelgetni, akivel vannak kozos elmenyek, sok kozos emlekkel, rengeteget nosztalgiaztunk, nagyon jo volt:) mar varom, hogy mikor tud elszabadulni, hogy meglatogasson engem:)

jovo heten megyunk skociaba, eliebe, egy tengerparti kis faluba 5 napra. a szulok pihenni, en meg megorulni. de intenziven koncentralok arra, hogy jo lesz es akkor hatha:) aztan vissza londonba, es lassan megyek is meglatogatni dorcit!:))) aztan meg kevesebb, mint egy honap es haza... jujj, de szalad az ido basszus...

ha már áron ennyire belejött, akkor én is adok életjelet magamról, meg már amúgy is ég a pofám, hogy nem vagyok képes semmit írni... de itt igazából nem történik semmi. vagyis persze, minden nap van valami apróság, csak nem feltétlenül érdemes egy bejegyzésre.

én közel sem utazom annyit, mint áron, sőt. igaz a hónap végén megyünk skóciába 5 napra, ami mondjuk szerintem egész jó lesz. eelieben van egy házuk vagyis a 4 éves jamienek van itt egy háza, a tengerparton. apuka skót révén betegesen vonzódik mindenhez, aminek csak egy kis köze is van hőn szeretett szülőföldjéhez. ez a ház is ezért van tulajdonképpen. állítólag gyönyörű hely, nagyon várom, hogy ottlegyünk már.

holnap lesz a kisebbik 3. szülinapi bulija. én persze dolgozni fogok, de ettől függetlenül szerintem jó lesz. imádom a csoporttársait az oviban, főleg van egy kislány, emily, akinek valami olyan hihetetlen dumája van, hogy meg kell zabálni.

vasárnap meg fogok találkozni ernával, úgyhogy ha valaki akar üzenni, az megteheti itt és most:))) másfél hónapja vagyok itt és egyszerűen nem jutottunk odáig, hogy találkozzunk. mondjuk mostanában senkivel nem tudok találkozni, mert egyszerűen mindenki dolgozik látástól vakulásig. beleértve engem is. rengeteg babysit, rengeteg rohangálás anyuka megbízásából...

utazásról jut eszembe, azért nem olyan rossz a helyzet, ha minden jól megy (na persze most ezzel jól el is kiabáltam), akkor novemberben meglátogatom dorcit(aki jó lenne, ha írna néha ide:))) berlinben. de még nem biztos, mert áron meg londonba jön, aminek az időpontját csak ma tudtam meg, úgyhogy a szülőknek még nem mondtam, hogy mit tervezek. de fingers cross és minden ok lesz.

amúgy megvan az első nagyon nagy élményem a fiúkkal kapcsolatban, olyan igazi első élmény, amit én "kaptam": jamie első kiolvasott szava, ami rögtön kettő volt. egy katalógust nézegettünk, amiben volt egy társasjáték: RED DOG. és az én nagy 4 évesem elkezdte összeolvani a betűket. RRR-EEE-DDD DDD-OOO-GGG. és összeolvasta. elkönnyesedett a szemem és rázott a hideg. egyszerűen annyira csodálatos volt ez az egész, hogy szemtanúja voltam egy ilyen pillanatnak, ami csak egyszer van egy ember életében...még most is összeszorul a szívem. tudom ez most ilyen limonádén hangzik, de tényleg egy csoda volt. 4 éves és olvas! borzasztóan büszke voltam rá. a picivel ma volt egy hasonló, picibe. az oviban úgy tanulják a betűket, hogy egy képet kapnak színezni, amin egy állat van és egy betű (pl. c=cat). és felismerte a betűt! összekapcsolta, hogy c, akkor az cat és c!!! annyira okosak! hihetetlen, hogy mennyi mindent tud egy gyerek, és mi mennyire hülyének nézzük őket.

majd írok, hogy milyen volt a party és mi volt ernával. addig is puszi mindenkinek, aki olvas minket!!!:)

...jó dolgok is történtek velem az elmúlt egy hétben. Kezdjük is a múlt szombati brazil partyval. Pontosabban volt még egy csütörtöki házibuli az ír lánynál, Muireann-nél, akinek narancssárga haja van és szeplős. Azt hiszem ott tört meg a jég, mert szinte egész este angol csajokkal beszélgettem, vagyis mégsem olyan zárkózottak, mint előtte gondoltam, ráadásul a színházas órákon velük vagyok, úgyhogy volt is közös téma... Na de a brazil partyhoz visszatérve: Gabriel, 1 hónap alatt Avignon legnépszerűbb fiatalja címet kiérdemlő (ezt minden rosszindulat nékül írom, mert tényleg nagyon nagy figura, mindenkit ismer, rögtön megjegyzi a nevét mindenkinek, nem fürdik a népszerűségben, csak egyszerűen jól érzi magát) srác 19. szülinapját ünnepeltük, aminek alkalmából a többi brazillal (kb. 15-en vannak) elhatározták hogy igazi brazil bulit tartanak, brazil kajával, piával, zenével. A népszerűségéből kiindulva sejteni lehetett, hogy sokan lesznek. De azért a közel 100 fő még egy belvárosi, két emeletes lakásnak is sok volt. :) Sajnos az utcára néző ablakokat be kellett csukni a szomszédok miatt, úgyhogy hamarosan az idő is trópusivá változott a szobában, konkrétan folyt a víz az ablakokról. Aztán mikor már mindenki tele volt caipirinha-val, és a brazilok és a részegebb egyebek szambáztak és hasonlók, akkor jött a főbérlő, hogy azonnal vége a bulinak, mert a szomszédok hívogatják. Ő magát egyébként nem zavarta volna. Úgyhogy el kellett hagyni a helyszínt, de az utcán sem szabadott hangoskodni, a szomszédok új harcmodort vetettek be, a vödör víz ablakon kiborítása, az egyik ilyen bomba telibe találta Marcellot, az olasz srácot, de szerintem nem volt hatékony, mert mindenki röhögni kezdett, úgyhogy csak hangosabb lett az utca, mint volt. Aztán mindenki lelépett a Red Zone nevezetű borzalmas discoba (sajnos csak borzalmasnál borzalmasabb discókról tudok beszámolni, még mindig nincs meg "az ideális kocsma"), úgyhogy páran visszasurrantunk a házibuliba, ami így már egész kellemes lett, kb. 20 fő, elegendő kaja-pia mindenkinek, és ott is maradtunk kb. reggel ötig, a konyhában a nagy asztalt körbeülve beszélgettünk a magyar történelemről Rafaellel, egy brazillal, aki épp aznap jött meg Budapestről, Zuzanával, egy cseh lánnyal és Mariával, az orosz lánnyal, aki mindenkit szeret. Természetesen a pálinka is előkerült, ami csütörtökön érkezett a csomagban! :) Hazafelé egyesültünk a discoból hazatérőkkel, és nagyon jól esett reggel 6-kor a frissensült croissant a koleszhez közeli pékségben.

Aztán elkezdődött az új hét, és vele az utazásszervezés. Kezd kikristályosodni a program, őszi szünetben 3 napra Párizsba megyünk, majd onnan tovább újabb 3 napra Amszerdamba, és onnan repülünk vissza Marseille-be, mert volt egy repülő 2,5€-ért. A vonat-, repülő-, hostelfoglalás, és a létszám-koordinálás természetesen az én feladatom, ami nem volt könnyű, de azt hiszem nagyjából rendben van minden, köszönhetően a hasonló dolgokban szerzett rutinomnak. Cristina, a spanyol lány a Ryanair legjobb ügyfeleként másnap közölte, hogy lefoglalt 10 jegyet november közepére Baselbe, egy héttel később Lille-be, majd december elejére Londonba, mert 0.01 euróba kerültek a jegyek, úgyhogy valószínűleg nagy repkedés lesz itt az elkövetkezendő hónapokban, szinte minden hétvégén megyünk valahova! :) A tervezgetés nagyon jó dolog, főleg az együtt-tervezgetés. Nagyon összehozza a csapatot, így érzem egyébként, hogy kezd kialakulni egy viszonylag szűkebb baráti társaság, olyan 10-15 fő. Nagyon jó volt például megnézni együtt a Lakótársat keresünket egyik este. Valamiért ezt a filmet mindig is sajátomnak éreztem, de főleg most, hogy már valóban "rólunk szól". És nem érdekelt, hogy már nagyedszerre vagy hányadszorra látom. 

A film vége is ugyanígy rólunk szól, hogy haza kell mennünk, folytatni az életünket, persze azokkal a tapasztalatokkal, amit itt szereztünk. Igen, most úgy érzem, hogy maradnék még, néha meg nagyon úgy, hogy bőven elég lesz ez a félév (persze hiányzik is mindenféle otthoni dolog, de főleg az egyetem miatt gondolom ezt, mert itt hogyismondjam, az oktatás meglehetősen kisvárosi színvonalú, leszámítva a kísérletezős-színházas órákat). Nem tudom, hogy mi lesz, de ezt a döntést még ráér a következő hónapokban meghozni. 

Franciaországban tanulok, az avignoni egyetem hallgatója vagyok. A francia iskolarendszer rendkívüli hangsúlyt fektet a hallgatók egészségi állapotára. Például az iskolai menzán az étrendet dietetikus szakértők állítják össze, minden csütörtök bio-nap, és egyéb akciók is vannak pl. almaosztogatás. lletve van egy kedves középkorú hölgy, aki a menzán sétálgat és meg-megkérdezi a fiatalokat, hogy ami a tálcájukon van, azt milyen megfontolások alapján választották a felkínált lehetőségek közül. Az iskola saját sportcsarnokkal, minden igényt kielégítő tornatermekkel rendelkezik, és van egy saját intézete, a SUAPS, amely a hallgatók sportolását koordinálja. A hallgatók körülbelül 30-féle sporttevékenység közül választhatnak az erőnléti edzéstől és a focitól kezdve a falmászáson át a kortárs táncig. Ám a SUAPS tevékenysége nem merül ki ebben, minden szombaton egész napos programokat szervez.

Az egyetem teljes jogú hallgatójaként szeretnék részt venni egy kiránduláson, mit teszek? Hétfőn elmegyek a SUAPS irodájába, sajnos pont ebédidő előtt öt perccel érkezem, ezért nem tudnak tájékoztatni a részletekről, de a kezembe nyomnak egy fénymásolatot a kirándulás programjáról és megkérnek, menjek vissza beiratkozni kedden. Kedden délelőtt visszamegyek, hogy feliratkozzak a kirándulásra. Megkérdezik, beiratkoztam-e a SUAPS-ba. Mondom, hogy igen, az általános beiratkozáskor fizettem 10 euro sport-hozzájárulást. Ez remek, de akkor még kelleni fog egy orvosi igazolás és újabb 7 euro, amit csekken kell befizetni, mert náluk nincs kassza. De feliratkozhatok a kirándulásra, csak nem szállhatok fel a buszra szombaton, ha addig nem intézek el mindent. Remek, addig még van 4 nap. Feliratkozok a kirándulásra, megkérdezem a túravezető urat, hogy mit jelent a papíron, hogy "megfelelő cipő hiányában a túravezető megtagadhatja a hallgató felszállását a buszra?" Csak olyan cipőben lehet részt venni, ami a bokát is tartja, tehát egyszerű tornacipőben nem. Kérdezem, hogy nehéz terep lesz? Nem, 500 méter lesz a legmagasabb pont, de már voltak balesetek, egyébként a Decathlonban 20 euróért már nagyon jó cipőket lehet venni. Egye fene, úgyis meg akartam nézni azt a híres Decathlont a város szélén. Rendben, délutánra megbeszélem, hogy viszem az orvosi igazolást, amit még Magyarországon csináltattam, és le is fordították, hitelesen, 4000 Ft-ért. Délután adom az orvosi igazolást, sajnos ez nem jó. Az nem elég, hogy "semmilyen tartós és fertőző betegségben nem szenved", azt is tartalmaznia kell, hogy "sportolásra alkalmas". Halvány kérdésként felmerül, hogy ha valakinek semmilyen betegsége nincs, az nem azt jelenti hogy sportolásra alkalmas? Mellesleg most egy 4-5 órás erdei sétáról beszélünk, nem hegymászásról. Tehát el kell mennem az iskolaorvoshoz, hogy kiállítson egy igazolást. De szerdán kell visszamennem, mert kedd délután már nincs rendelés. Szerdán rögtön órák után megyek az orvoshoz, 4-5-en várakoznak előttem. Kijön a hölgy, megkérdezem, hogy tudok-e most ilyen igazolást kapni? Hogy van-e időpontom, hát nincs, ha most kérek, akkor mikorra tud adni? November? Hm, hát az az igazság, hogy én most szombaton szeretnék elmenni egy kirándulásra, és ehhez kellene az igazolás. Akkor jöjjek vissza holnap, hányra? Tehát csütörtök reggel 8? Rendben. (Pedig csak 11-kor lenne órám.) Csütörtök reggel, 6 fok, süvít a misztrál, előző este 2-kor feküdtem le. Lenyomom az orvosi rendelő kilincsét. Nyitva van, ezt jó jelnek veszem. Egy idegen hölgy ül az asztalnál. Bonjour, egy orvosi igazolást szeretnék kérni, a SUAPS-hoz. Igen sejtettem, hogy ön nem a doktornő, de tegnap azt monda, hogy jöjjek vissza ma nyolcra. Á szóval egyáltalán nem rendel csütörtökönként, de akkor miért mondta, hogy jöjjek vissza? A doktornő bolondos? Ezt jó tudni, akkor mikor lesz legközelebb? Délután, de csak azoknak, akik kértek időpontot? Van még esélyem arra, hogy szombaton elmenjek kirándulni a SUAPS-szal. Pénteken nincs rendelés, de természetesen van esélyem, ha elmegyek egy körzeti orvoshoz, és vele állítatom ki az igazolást, 25 euro. Köszönöm szépen, viszontlátásra. Miközben a kávézó felé sétálgatok, módszeres kézmozdulatokkal megsemmisítem a 7 euros csekket, amit éppen délután szerettem volna befizetni, és leszek a cipővásárlási terveimről is. Viszont még aznap délután lefénymásolom a könyvtárban egy Vaucluse megyei túristaútvonalakról szóló könyv bizonyos túráit, és elhatározom, hogy egészséges életmódomat ezen az egészségtelen rendszeren kívül teljesítem ki.  

Tegnap éjjel értem haza, de még mindig kavarognak az élmények a fejemben, kicsit nehezemre esik összeszedni őket, de megpróbálom. Múlt csütörtökön délután kezdem, amikor is az asso.échanges diákszervezet büfét tartott az egyetem parkjában (a büfé itt azt jelenti, hogy ingyenkaja és ingyenpia), az utunk onnan egyenesen a St. Marthe rezidencia (a rezidencia itt azt jelenti hogy kolesz) teraszára vezetett, ahol pár üveg bor és sör elfogyasztása után az amúgy is hangos spanyoloknak még hangosabb kedvük lett, ezért el lettünk tanácsolva a teraszról. A Place Pie-n Erasmus buli volt a Level One nevű bárban, de mivel alig fértek be az emberek, inkább utcabálhoz hasonlított. Hatalmas pörgés, mindenhol ismerősök, mindekivel kedvesen kell pár szót váltani, szóval a szokásos, jól is éreztem magam, főleg Stéphanie-val, egy oroszimádó franciával és Igorral, egy franciaimádó orosszal voltam, összességében egy kellemetlen élményem volt, amikor valaki belenyúlt a zsebembe (lopni akart), szerencsére éreztem és rögtön odanyúltam. A (francia) srác nem akarta bevallani, hogy ő volt, de azért persze gyorsan lelépett utána. Szóval olyan fél 1 körül sikerült hazaérnem, azzal a tudattal, hogy másnap 4.45-kor találkozó a többiekkel a Szt. Lázár kapunál.

Amikor összeszedtem magam hajnalban, lementem Evandro szobájába, hogy megnézzem, kész vannak-e. Evandro egyébként az elsőn lakik, brazil és matektanárnak készül, egyébként semmilyen brazilokra, vagy matekosokra jellemző sztereotípia nem igaz rá. Laza, és vicces, de megbízható és korrekt, aki most Európában kiélvezi az életet öt év katonaságnál töltött év után. (Közben párhuzamosan végezte az egyetemet). Rögtön mellette lakik Katerina, a görög lány, akit sürgetni kellett, mert soha nem tud elkészülni. Általában 11 előtt nem ér oda semmilyen esti programra. Ő jogot tanul, és belevaló, bulis csajnak kell elképzelni, határozott kommunista elköteleződéssel :) A Szt. Lázár kapunál találkoztunk a másik koleszban lakókkal, Aspával, aki szintén görög, szintén belevaló jó csaj és szintén balos (nagyon vicces amikor a görög lányok az akcentusukkal franciául politizálnak), emellett nagyon otthon van a művészetben, a barátja festőművész, és ő maga elég olvasott, rengeteg francia írót ismer, akinek még a nevét se hallottam. Ő is jogot tanul, bár nem gondolja komolyan. Az ötödik hajnali utazó Maria Szentpétervárról, aki állandóan mosolyog és spontán szeretetrohamait rajtunk tölti ki (nem, nem él semmilyen droggal, csak egyszerűen ennyire vidám személy), szakterülete a bioüzemanyagok, ebből írja a szakdolgozatát nemzetközi gazdálkodás masteren. A 6.20-as Digne felé tartó buszon mi voltunk az egyedüli utasok, a Lubéron völgyében mentünk végig, az út egyre emelkedett az Alpok felé, közben a napkeltét is láttuk. Digne egy alpesi kisváros, amit véletlenül találtam meg a térképen, és utánanéztem a neten. Az óvárosi része kicsi, és jelentéktelen, inkább a környező hegyek miatt szép hely. A Musée Promenade is egy hegyoldalban van, pontosabban az egész hegyoldal egy múzeum, ösvényekkel átszőve. Az ösvények felkúsznak a hegytetőre a házhoz, ahol nem különösebben érdekes geológiai kiállítás tekinthető meg, mi is inkább magukat az ösvényeket élveztük. Andy Goldsworthy és más land-art művészek installációival, akkumulációival, szobraival, egy komplett japán kerttel, és persze egy hatalmas vízeséssel találkoztunk, fent pedig elképesztő panorámával. Délután épphogy elértük a vonatot, ami az Alpokból egyenesen a tengerpartra visz. Nizzába indultunk a Chemin de fer de Provence nosztalgiavonatával, ami sokkal kényelmesebb lett volna, ha 1 kocsi helyett kettőt indítanak, mert kicsit levett a völgyek és hegyoldalak élvezhetőségéből, hogy a szorosan mellettem ülő hülyegyerek hangosan hallgatta egész úton a reppet a telefonján. Elgémberedve értünk Nizzába, de már mentünk is tovább Antibes-ba, emeletes vonattal. Az állomáson már várt minket Elisa, aki az órái miatt csak délután tudott utánunk jönni. Nemsokára megérkezett Sam is, Elisa új-zélandi barátja, aki 19 éves, de már 2 éve hajón dolgozik, most épp Antibes-ban. Itt két lakásban lakik (a napi borravalóból tudja fizetni a bérleti díjat) ebből a nagyobbikban laktunk. Nagyon jó fej srác, nagyon önálló, igazi matróz, de egyszerűen nem volt közös témánk, na meg az is gondot okozott, hogy csak angolul beszél, és nehéz volt átállni az egy hónapnyi francia után az angolra. Tehát nála húztuk meg magunkat, a lányok főztek vacsorát, a pálmafákra néző teraszon ettünk, ittunk pár üveg bort, nagyon meghitt volt a hangulat, de aztán a legtöbben az alvásra szavaztak. Elisa, Maria, Sam és én elmentünk a városba éjszakai sétára. Elvitt minket a luxushajók kikötőjébe. A hajók nagyon szépek, de hihetetlenül taszított az a világ, amit Sam annyira természetesnek érez. Kicsit úgy éreztem magam, mintha egy Frei Tamás műsorban lennék, amikor azt magyarázta, hogy az egyik hajó 30 fős személyzetéből 10-nek az a feladata, hogy minden nap kipolírozza a hajót, hogy csillogjon-villogjon, vagy hogy minden hajó cégek nevén van és a Kajmán-szigeteken van bejegyezve, és hogy milyen jó hogy vannak ilyen adóparadicsomok, meg hogy teljesen logikus, hogy ezt csinálják. A legtöbb hajót egyébként évente 1-2 hétig használja a tulaj, a többi napon feleslegesen fizetik a horribilis kikötői díjat, meg a 10-20-30 fős személyzetet. Sam nappal szerelő, este pincér, tehát akárhogyis szépítjük, milliárdosok seggnyalója. Valami olyan, amilyen sosem lennék. Először éreztem úgy, vagy talán először fogalmaztam meg magamban, hogy valami hiányzik otthonról.

Másnap újra ugyanaz volt a program, mert sajnos az otthonmaradóknak is meg kellett mutatni a hajókat, aztán mászkálás a picike óvárosban. Kóválygás a provence-i piacon: sajtok, szalámik, savanyított olivabogyó, levendula, virágok, fűszerek, péksütemények, szappanok illata kevergett. Sajnos a Picasso Múzeumra nem maradt idő, vagyis maradt volna, ha a többiek nem akarják megnézni mégegyszer a hajókat. Na de ez van. Indulnunk kellett Nizzába, mert a brazil lányok már vártak az állomáson. Újra rohanni kellett a vonatra, ami végül az orrunk előtt ment el, de szerencsére negyed óra múlva jött a következő. Nizzában találkoztunk Tainával és Marianával, a brazil lányokkal, úgyhogy már kilenc fősre bővült a társaság, megtaláltuk a Hotelt, ami meglepően közel volt a tengerhez, és teljesen korrekt szobák voltak konyhával, fürdőszobával 22 euróért, amiért mégis 33-at fizettünk fejenként, az az, hogy 12 személyre foglaltam le a hotelt, de páran visszamondták az utolsó pillanatban, vagy egyszerűen eltűntek, és nem lehetett elérni őket. Sebaj, szerencsére senki nem az a kattogós típus közülünk, úgyhogy gyorsan túltettük magunkat rajta, és irány a strand. Október harmadikán a plázs tele volt és a legtöbben fürödtek is. Minimális szél, 25 fok, a tenger is egész elviselhető volt, olyan 20-21 fok körülire tippelném. Strandolás után felfedeztük a belvárost, először az újabb, aztán a sikátoros óvárosi részt, extrém fagyikat ettünk pl. olivabogyó, sör, kóla, levendula ízűeket :), megpróbáltunk felmászni a várba, de már zárva volt. Este egy bárban volt megbeszélve találkozó Elisa francia barátaival, akik közül valamelyiknek szülinapja volt, nem sikerült kiderítenem, hogy kinek, de egy női pólóra mindegyikünknek rá kellett írni a saját nyelvén, hogy boldog születésnapot... A hely piszkosul drága volt (sör: 6€80 :O), szar volt a zene, és kettőkor zárt. Mindemellett jól éreztem magam, mert jó volt a társaság, de megintcsak azt éreztem, hogy ez nem az én világom, szerencsére Elisán kívül a többiek is ezt érezték. A franciáknál minden bezár kettőkor, nem találtunk egy kisboltot, ahol egy sört vagy bort vehettünk volna. A társaság egy része a partra ment a franciákkal, a másik része vissza a hotelbe, ahol még elalvásig beszélgettünk.

Vasárnapra rengeteg dolgot terveztünk be, de a délelőttöt sikerült megint elcseszni, strandolással, tököléssel. Mehetnékem volt, nagyon nagy város Nizza, fel akartam fedezni, bejárni, átélni. Az óváros egyébként nagyon érdekes, teljesen más jellegű mint Avignon, a házak vörösek, citromsárgák, narancssárgák. Nálunk minden szürke vagy fehér, csak az ablaktáblák színesek. Nizza vad, sötét, buja, életteli, Avignon nyugodt, lassú, klasszikus. Ott nincs várfal, itt van. Megmásztuk a várhegyet, ahol igaz, hogy vár nincs, de egy óriási, nagyon szép park van a romok helyén kilátással, vízesésekkel. De még visszavolt a legnagyobb hatású program, a Modern és Kortárs Művészeti Műzeum, ami a város közepén egy hatalmas hatszög alakú épületben van, az egyik falában az egész magasságában kék székek vannak felhalmozva egymás helyén-hátán, ami elképesztően látványos. Több része van, az első egy pop-art gyűjtemény. Sosem gondoltam, hogy ezek az egyszerű dolgok ilyen nagy hatást tudnak kiváltani élőben, kell hozzá az a nagy méret, ami csak így élhető át. Pl. volt egy összepréselt autó az egyik falon, vagy hangszerek egy kupacban, amikor néztem, nem filóztam, csak azt éreztem, hogy nagyon jó, nagyon jó. Aztán Niki de Saint Phalle és Jean Tinguely gyűjtemény, előbbi érdekes, utóbbi egyedi, de szerintem unalmas dolgaival. Volt egy új-realizmus szoba is, legfelül pedig a Nizzai Iskola alkotásai voltak, ebből a legjobban a Ben szobája című installáció tetszett, annyi apró kis részlettel, felirattal, táblácskával, hogy sajnos már nem volt idő végigpásztázni az egészet. Az épület terasza olyan mint egy hullámvasút, fel-le kell menni lépcsőkön, körbe természetesen panoráma a hegyekre, a városra, a tengerre. Lent a színház és a múzeum közti parkban breakes gyerekek pörögtek a fejükön, táncoltak az utca ritmusára, a múzeum közepén lévő udvarban egy pár tangózott egy kis hangszóró dallamára (utcazene? utcatánc!). Annyira jó volt ott fent, a múzeum után, a látvánnyal, a zenével, hogy együtt vagyunk, hogy minden tegnapelőtti borút elfelejtettem, és akkor jött Maria, hogy ti vagytok a legjobb, ami velem történt, életem egyik legszebb hétvégéje, hadd öleljek meg mindenkit. És igaza volt, ez ott tényleg olyan pillanat volt, hogy valakit meg kellett ölelni!

Aztán a már megszokott rohanás a vonatra, problémák a jegyvásárlással, le is késtük volna, ha nincs olyan szerencsénk, hogy 10 percet késik a vonat, de valahogy út közben is késett, ezért a marseille-i csatlakozást viszont tényleg lekéstük, és nem maradt más vonat Avignonba, csak egy TGV. Szerencsére adtak nekünk ingyen jegyet a TGV-re, mert az ő hibájukból késtük le a csatlakozást, úgyhogy 30 perc alatt megtettük a Marseille és Avignon közti kb. 100 km-t, sajnos már sötét volt, úgyhogy a sebességből nem sokat érzékeltünk, de a vonat belül is magában egy élmény, hogy mennyire jól néz ki.

Mindent egybevetve remek hétvége volt. Még sok-sok ilyet! ;)

ez a 11. napja, hogy nem volt szabadnapom. ez annyiban bosszantó, hogy főnökasszony elvárja, hogy friss, kedves, beszédes legyek vele. szóval igencsak borúsan látom a dolgokat mostanság. lassan egy hónapja vagyok itt és kezd iszonyatos honvágyam lenni. folyamatosan nézegetem a repülőkez haza, hogy hacsak 2 napra is, de legalább otthon legyek. persze mindezt csak elméleti síkon, mert sajnos kurvadrágák a repülőjegyek, én meg épp most tervezek netbookot meg ipodot venni.

amúgy teljesen beszürkültek a hétköznapok a starbucks-park-otthon háromszögre, de valahogy most se kedvem se erőm nincs máshoz. voltunk manchesterben múlt hétvégén, amiről leginkább azt tudom mondani, hogy nincs mit mondjak... 3 napig napi24 órában dolgozni, és a 24 órából 20at egy hotelszobában 2 gyerekkel együtt ötlteni egyáltalán nem vicces.
ELVILEG rokonlátogatóba menünk, mert apuci húga és a családja itt élnek. van 2 fiúk egy 7 és egy 10 éves. a kisebbnél nyár végén rákot diagnosztizáltak(vese és gyomor), tkp. őt mentünk meglátogatni. szerencsére 2 műtét és 4 kemó-sugár kombó után úgy néz ki tünetmentes. fingers cross, így is maradjon. amúgy hihetetlen volt vele találkozni. mosolygott. egyfolytában. még akkor is, amikor a térdére kellett támyaszkodni, ahhoz, hogy a labdát felvegye, és még akkor is, amikor elfáradt és az apja vitte vissza az autóhoz. felfoghatatlanul nagy erő van benne. nagyon nagy élmény volt megismerni őt. sok mindent átgondol ilyenkor az ember.
GYAKORLATILAG a szülők a posh barátokkal mentek kapcsolatot ápolni. azt hittem néha, hogy hazáig rohanok, csak ne kelljen velük lennem. ment a puszi-puszi, az egymás seggnyalása, folyamatosan. rosszul voltam az egésztől.
(azt már csak zárójelben jegyzem meg, hogy anyuka nem volt hajlandó kifizetni nekem a 15 fontos internet díjat, így elvoltam vágva mindentől és mindenkitől...)

legközelebb igyekszem jó dolgokat is írni, de jelenleg csak arra tudok gondolni, hogy szabadnap meg vágom a centit, hogy mikor megyek haza.

Jöjjön az összefoglaló az első hetemről, ami már az egyetemre járásról is szólt. Most a naplóformában, kicsit bővebben.

Szeptember 21. hétfő

Vasárnap este még elmentünk páran a Place Pie-re, ami egész kihalt volt az előző napi bulikhoz képest. Az idő hűvössége, na meg a hétfői órák miatt hamar hazajöttünk. Ma két órám volt, először egy Techniques d'expression nevezetű, ami arról fog szólni, hogy résuméket írunk irodalmi témájú cikkekből, kritikákból, de teljesen szabadon választható témából, mert itt a metodológia számít, a tanárnő talán túlságosan is rendszerező, de egy ilyen órán ez annyira nem zavaró. Egy gyors ebéd az R.U.-ben (=restaurant universitaire), aztán elindultam megkeresni az irodalomtörténet órát. Egy középkorú férfi tartja, M. Urbani, aki ma elég fáradtnak tűnt, de az is lehet, hogy mindig ilyen, az élettől. Ettől az órától pontosan ezt vártam: végigszáguldunk a 19. század francia irodalmán, van egy tankönyv is, kicsit középiskolás jellegű, de mivel a francia irodalmat nem tanultunk olyan részletesen, érdekes. Egyébként minden tanár elmondja, hogy control continu, vagyis folyamatos osztályzás van, tehát megszüntették a BA képzésben a vizsgaidőszakot, tényleg olyan mint a gimnázium, 2 vagy 3 zh-t tartanak vizsga helyett. Délután bevásároltunk Dáviddal, este pedig felmentem Elisáékhoz, ahol a spanyol kolónia vicces youtube videókat mutogatott egymásnak. Némelyiket én is értettem, az vicces volt. Kiderült, hogy az egyik srác, Pablo a szomszédunk.

Szeptember 22. kedd

Szintén 9:30-kor kezdtem, Poésie nevű órával, amit úgy kezdett a tanár, hogy ez az óra a nevével ellentétben nem a költészetről fog szólni, hanem Marie de France középkori udvari költőnő leveleiről és rövid novelláiról. Sajnos nem keltette fel annyira az érdeklődésemet, hogy a továbbiakban is látogassam az órát. Érdekes, hogy itt nem szokás feltenni az internetre, hogy miről fog szólni az óra. Van egy semmitmondó cím, és az órán derül ki, hogy ez valójában mit jelent. Legalább egy valami, amiben jobban áll a PTE. Persze itt nem is neten kell jelentkezni az órákra, hanem papíron, de nincs létszámkorlát, mert olyan kicsi az egyetem, hogy mindenki befér minden órára. 116-an vagyunk külföldi diákok, és már ez is egy akkora tömeg, amit nem lehet nem észrevenni: tele van külföldiekkel az egyetem. Délben egy hasonlóan semmitmondó című Culture Général órára kukkantottam be, de semmi értelmét nem láttam. Az óra állítólag az irodalom és a többi művészet dialógusáról szól, de a tanárnő végig neveket írt fel a táblára, még olyanokat is hogy Picasso meg Van Gogh, és semmi összefüggést nem láttam a mondandójában. Felírtam a kötelező irodalmat, hátha érdekes, de ezt az órát is leadom, mert semmi értelme. Az egyetlen óra ami igazán érdekelt volna, a 14.00-kor kezdődő A rendezés története, de sajnos az órarendben szereplő teremnél senki nem volt, úgyhogy hazajöttem, jövő hétig megpróbálom kideríteni, hogy mi volt. Összegezve iskolai szempontból teljes kudarc ez a nap, viszont mostunk! :)

Szeptember 23. szerda

Az időjárás újra a régi, 25-30 fok van, ha kilép az ember a fehér falú egyetem fehér kaviccsal felszórt udvarára, hirtelen nem lát semmit, a mosott ruhák szépen száradnak. Az első nap, hogy igazán feldobtak az órák. 11-kor kezdődött az Atelier órám, amiről később kiderült, hogy ki lett cserélve a délutánival, tehát igazából a dramaturgia órán voltam. A lényeg, hogy a chartreuse-i színházi kutatóintézet (vagy mi, itt a címük: sondes.chartreuse.org) tart 3 kurzust szerdánként, már csak ezek miatt is érdemes egyetemre járni, (persze egyiket se tudom elszámoltatni otthon). Emmanuel Guez, író-dramaturg tartotta az órát, ami arról fog szólni, hogy egy drámai szempontból lehetetlen szövegből (James Joyce: Finnegan ébredése), fél év alatt közösen össze kell hoznunk valami előadhatót. 11-en vagyunk az órán, ebből 4 francia (két alter csaj sálakkal meg lógós cuccokkal, egy volt színinövendék idősebb lány, és egy elég ijesztő gyerek, aki kb negyed óránként kijár a teremből, de lehet hogy csak épp beteg), a többiek mind angolok és mind lányok, abból a fajtából, akik órán kívül csak egymással beszélnek és csak angolul. A tanár az óra nagy részében azt bizonygatta, hogy a színházhoz nem kell könyv, és hogy itt Franciaországban még mindig azt hiszik, hogy a dráma=színház, leragadtak Molierenél meg Racine-nál stb., nagyon meggyőző volt, de engem nem kellett meggyőzni erről, szerintem a jelenlévők nagy részének természetes volt, hogy nem csak az a fajta színház létezik, csak egy csaj volt aki a végén megkérdezte, hogy "Na ez eddig oké, de akkor mit fogunk előadni??" Emanuel nyomta a dekonstrukciós-Derridás sódert, hogy az írás világa nem egyenlő a könyv világával satöbbi, örültem az ismerős gondolatoknak, még ha nem is értettem mindent, legalább a gondolatmenetet ismertem. Nagyon fel akarta nyitni a szemünket, de az enyém már, azt hiszem, nyitva van. Délután jött egy rendező is, Christian, aki majd az atelier-ket fogja tartani, vele csak bemutatkoztunk egymásnak, meg mindenkinek el kellett mesélni egy színházi élményt, ami nagy hatással volt rá, meg az volt a kérdés, hogy mi az ami nélkülözhetetlen a színházhoz. Aztán a harmadik órát újra Emanuel tartotta, ez főleg filozófia, most az érzékelésről volt szó, meg hogy a nagy technikai felfedezések mindig átalakítják az ember érzékelését, pl. a kis kütyük világában most mennyire felértékelődött a tapintás, ezen még soha nem gondolkodtam, de érdekes. Nagyjából kiderült, hogy mit "kutatnak" ők, kb azt hogy az internet, a hiper-szöveg, a minden-mindennel összefüggés világában hogy változik az ember érzékelése, esetleg milyen új agyi képességeink vannak, és persze ennek a gyakorlati oldalát a színházban próbálják tesztelni. Ezen kívül még két órám van szerdánként, amiket szintén felveszek, mert kellenek a kredit miatt. Az egyiken (reggel 8...ahh) Racine egyik drámáját fogjuk elemezni, a másik pedig egyszerű előadás a Tragikus műfajok története, ahol nem mással, mint a görög tragédiával kezdtük. :) Az órák után feldobottan sajtos-boros vacsorát tartottam, aztán Maria, az orosz lány szülinapját kellett ünnepelni a Place Pie-n, 2 után értünk haza.

Szeptember 24. csütörtök

Levezetésképpen két óra maradt, vagyis nekem itt csütörtök déltől kezdetét veszi a hétvége. A 20. századi irodalom fedőnév alatt szintén drámaelemzés rejtőzik, a hétfői Techniques tanárnő kedvenc írójának, Jean Claudelnek egy színdarabjával fogunk foglalkozni egész félévben. Talán jó lesz, talán nem... Az utolsó óra Stylistique néven fut, és elég tömény. A ritmus, a verszene, a verselés, műformák, kiemelten a szonett és az alexandrin a témája a kurzusnak, amit fonetikai alapokkal kellett kezdeni, nagyon oda kell figyelni majd, mert a tanár csak úgy darálja az anyagot. Délután a városban mászkáltunk Igorral és a csajokkal, mert tortát kerestünk Veronica, a mexikói lány szülinapjára. Végül minden sikerült, bár a skypolás miatt az este vacsora részéről lemaradtam (vietnámi étterem), de a táncos-mulatós (sajnos megintcsak ringó csípőjű latin ritmusok...) estre már odaértem a Cubanitoba, de nem ittam eleget (1 korsó sör 5€60, juppí) ahhoz, hogy én is latin táncra perdüljek, úgyhogy többnyire csak beszélgettünk mindig azzal, aki épp arra sodródott.

Szeptember 25. péntek

Ez ma van, Dávid délben ébresztett, hogy menjünk ingyenkajálni. Az SRI (az itteni nemzetközi kapcsolatok osztálya) büfét tartott a külföldi diákoknak, sőt még tombolahúzás is volt, amiről kicsit lekéstünk, tehát lehet, hogy még nyertünk is volna valamit. Egyébként provence-i jellegzetes ételek voltak, rengeteg apróság, azt hiszem mind hús nélkül, de annyit lehetett enni, amennyi csak belénk fért, úgyhogy egyáltalán nem vagyok éhes. Bor is volt bőven, de én csak 2 pohárkával ittam, ellenben Alba és Pablo 6-7. pohár után már nagyon vidámak voltak, sőt azt hiszem még órájuk is volt délután :) Aztán mikor már mindenki jóllakott, lepakolták a szendvicseket, és telerakták az asztalt sajtokkal és gyümölccsel. Nagyon hangulatos volt, meg a 60 év körüli bácsik és nénik is, akik kiszolgáltak, teljesen hiteles volt a Provence fíling. Holnap piknikezünk a "Margit-szigeten", meg vasárnap is. Mára nincs egyelőre program, de lehet hogy főzök egy ratatouille-t. Közben szervezem a nizzai kirándulást is, leszünk szép számmal. Legközelebb csak röviden írok.

én leszek a kakukktojás ebben a blogban, ugyanis én nem tanulni vagyok itt(vagyis a szónak nem abban az értelmében, de hát úgyis tudjátok). ma kezdtem meg a harmadik hetemet londonban. eddig nagyon vegyes a kép, de azt hiszem a pozitív felé billen a mérleg, mindenképp. van két fiam: jamie(majdnem5) és ollie(majdnem3). velük élem a mindennapokat. (részletekért ide: http://londoniev.blogspot.com/)

egy átlag napom úgy néz ki, hogy 7.30kor kezdek, (reggeli, öltöztetés, iskolába indul a nagyobb), és 11ig a kicsivel tengünk-lengünk(ez a nap legkellemesebb része, tekintve, hogy sok a magyar nanny a környéken ilynetájt a parkokban, illetve a kissrác imádja a starbucksos biscuitot, én meg a vanila lattet:), eztán fél4ig szünetem van, majd az esti műszak(vacsi, fürdés, lefektetés). nem túl izgalmas ez így leírva, pedig minden nap más. tekintve, hogy londonban rengeteg a park, sok felé eljárunk, nagyon barátságosak az emberek, szinte minden nap találkozom egy magyarral, minden nap megismerek egy új embert. aztán meg a srácokat is imádom. először a kicsibe szerettem bele, de már a nagyobb is befűzött. imádom őket! érdekes, hogy még csak 2 hete vagyok itt, de már naponta többször jönnek és megölelnek, mondják az anjuknak, hogy "i like sophie!" és hasonlók. regeteg szeretetet kapok tőlük. azt hiszem ez az ami tartja bennem a lelket. mert azért nehéz. egyrész a nyelvvel is nagyon nehéz volt felvenni a ritmust, és nem félreérteni mindent, másrétsz nagyon másképp élnek.(és ezek csak az itteni dolgok, a "hiányzik" témakört direkt hanyagolom)
a legfőbb különbség az az, hogy RENGETEG pénzük van. csak hogy nagyságrendileg be lehessen lőni, mennyire eszméletlen burzsujok,csak egy példa: a ház, amiben lakunk (5 szint, london elég jó részém, közel a központhoz) heti bérleti díja 2000 font. a heti. tehát alsóhangon is olyan 600 000Ft. 

sokat gondolkodom azon, hogy mit keresek én itt. mert annyira nem érzem magaménak ezt az életet. aztán rádöbbenek, hogy a két kissrácnak igenis szüksége van normális értékrendre. mert én megeszem utána a rántotthúst, ha hozzá sem nyúlt, és nem hagyon, hogy ne pakoljon el maga után, és napirendet diktálok. vagyis mindaz rám marad, amit egy normálisan működő családban a szülők adnak át a gyereknek.
és ezzel el is érkeztünk a legnagyobb különbséghez: minek kellek én? azt tudni kell, hogy anyuci heti 1 azaz egy darab napot bír dolgozni, a többi időben nyugodtan ráérne a gyerekeit nevelni. tehát akkor mégis miért van szüksége au pairre? miért kell, hogy egy idege lány ölelgesse, szeretgesse, nevelje, etesse, fürdess, gondozza a gyerekeit? hát azért, hogy anyuka élete ne menjen rá a gyerekekre. hogy tudjon élni mellettük. hogy ha úgy tartja kedve, akkor elmehessen shoppingolni éjjelig a D&Gba, vagy minden reggel el tudjon járni a gyme, vagy legyen ideje a barátnőkkel kozmetikushoz járni. időnkét a nyelvemen van, amikor én csikizem a visítva nevető fiát, miközben mellettünk telefonál, hogy mégis ez szerinte így rendben van? de nem kérdezem, mert rá kellett, hogy jöjjek: ezért fizet. azért, hogy én éljem át azokat az egyszeri pillanatokat a gyerekeivel, amiket neki kéne. el sem tudja képzelni mit hagy ki, milyen ajándékot kapok nap, mint nap.

Már több mint egy hete itt vagyok. Úgy érzem, hogy nagyon gyorsan elmúlt, ami eddig volt. Ha így megy januárig, akkor az egészből semmire nem fogok emlékezni, csak egy homályos érzés marad, hogy pár hónapig franciául beszéltem és jó volt. Sokat gondolkozom azon, hogy mivel lehetne megfogni az idő múlását. Végülis maga a blogolás is egy ilyen lehetőség, feldarabol, kiválogat dolgokat a múltból, újra átélhetővé tesz. Remélem jövő héttől kicsit lelassul majd minden, és elválnak a dolgok egymástól. Nem lehet így csinálni, hogy minden délután otthon punnyadás, minden este buli. Persze mindig máshol, de mindig az a rengeteg ember, mindenki kedves és lelkes, de alig tudsz valakivel hosszabban elbeszélgetni, mindenkivel csak pár mondat, részben azért mert fárasztó a nyelvi hiányosságok miatt, részben mert olyan sokan vagyunk, hogy mindenkire csak kis idő jut. Kellenek olyan tevékenységek, amik feldarabolják az időt. Persze ezen a héten is voltak programok, a franciaórák például szerintem nagyon hasznosak voltak (még úgy is, hogy az utolsót átaludtam), jófej volt a tanárnő, és tényleg hasznosítható hétköznapi dolgokat tanultunk, persze a mi csoportunkban azért senkinek nem voltak alapvető gondjai a nyelvvel. Meg voltunk a pápai palotában, az avignoni hídon, az iskolai könyvtárban, és mind mind csupa izgalmas, jó élmény, csak egyszerűen elfolyt az egész, ahogy a Rhone is, világoskéken... De talán majd jövő héttől izgalmasabb lesz. Felvettem az órákat, 4 kötelezőm van, amiből kell vizsgáznom, a többi főleg színházas óra csak kedvtelésből. Elisával jelentkeztünk az egyetemi színházba, megnéztem a túrákat is, amik a félév során lesznek, minél többre el akarok menni, például mindjárt október 3-4-én lesz egy hétvége a Pireneusok keleti nyúlványain 45 euróért kajával-szállással-túrafelszereléssel, itt nagyon támogatják az egyetemi sportot. Ezen kívül tervezgetünk privát utazásokat is, Maria az orosz lány pl. Lyonban is élt fél évig, el akar vinni egy hétvégére minket. Nizza, Marseille is tervben van, a közelebbi helyszínekről (Arles, Aix, Nimes, St.Rémy) nem is beszélve. Szerencsére pénteken nem lesz órám, úgyhogy el tudok menni 3 napos hétvégékre ilyen programokra. A társaság egyébként remek, itt a La Garidelle szállóban van a központ, egészen pontosan a 4. emeleten, ahol hatalmas teraszok is járnak a szobákhoz, tartottunk is már 1-2 teraszos bulit, így jött a név is, hogy Terrasmus, azóta különböző változatai léteznek, mint Terrasmusmus (a nagy terasz), Terrasmusito (a kicsi terasz), és természetesen mi vagyunk a Terrasmigo-k... A társaság túlnyomó részt latinokból áll, van egy nagy brazil és egy nagy spanyol kolónia, ebbe vagyunk beékelődve 2-2 görög, magyar, orosz, egy tunéziai, egy mexikói és egy finn, ja és persze egy angol, aki megvetve sznob, nem vegyülő, mindig csak egymással angolul beszélő egyébként nagyon csinos kompatriótáit, velünk szokott lógni. Christiannak hívák, de az anyukája perui, úgyhogy azért nem az az őslakos angol típus. Egyébként ez az zártkózottság a németekre, a belgákra és az olaszokra is igaz, bár ők néha azért csatlakoznak. Mindezzel azt akartam mondani, hogy én élvezem ezt a latinos-mediterrános életérzést, de azért néha kicsit kívülállónak is érzem magam, például amikor megszólal egy salsa szám, és mindenki berohan táncolni, ilyenkor az orosz sráccal, Igorral szoktunk egymásra nézni, hogy: aha. Ez konkrétan tegnap volt, amikor egy kubai bárban voltunk. Arról nem is beszélve, hogy csomószor beszélnek spanyolul, portugálul, de igazából mindent értek, csak hozzászólni nem nagyon tudok. Voltunk két diszkóban is, de mindkettő nagyon puccos, nem az én világom, sajnos eddig még nem találtam meg azt a helyet itt, ami igazán tetszik. (Az ideális kocsma nem létezik! - ahogy a mondás tartja) A korsó sör átlagosan 4-5 euro, mindenki ámuldozik, és Magyarországra akar jönni, mikor mondom, hogy nálunk 1-2 euro körül van. Egyébként van egy nagyon híres brazil könyv, és már film is, aminek "Budapeste" a címe, és a magyar nyelvről meg természetesen valami óriási szerelemről szól. A brazilok azt mondják, hogy most a sláger úticél Budapest. Na majd jelentkezem jövő héten az első órák tapasztalataival.

Akkor ott folytatom, ahol abbahagytam. Szóval azt figyeltem meg a város szűk utcáit járva, hogy érdekes módon minden működik. Nem találok jobb szót. Működik vagyis él. Szinte csak egyirányú utca van a városfalakon belül, ezek egy részén buszok is járnak, rengeteg gyalogos, biciklis cikázik össze-vissza, gyakran egy ember sem fér el a járdának nevezett szegélyen. Mégsem láttam egy olyan helyzetet sem, hogy valakit majdnem elüt az autó, hogy hirtelen fékeznek, még az előző autónak szóló duda is valahogy máshogy szól, nem fenyegető a hangja. Átmennek a gyalogosok, elmegy egy-két autó, mindennek megvan a maga ideje. Elfolynak a dolgok egymás mellett, vagy azt is mondhatjuk, elgördülnek egymásba kapaszkodva, ahogy a fogaskerekek. Ha ennyire össze van itt zárva mindenki, akkor valószínűleg jobban kell egymásra figyelni. Csak így megy ez a falak közé zárt életmód. Persze volt rá elég idő, hogy ez a különös tudatosság kialakuljon a városi köztudatban, hogy megolajozódjon ez az ezer éves város-gépezet. 

Megérkeztem Avignonba. Szerdán értünk ide autóval, szüleim hoztak ki, a másik magyar srácot, Dávidot is, akivel végül egy szobába kerültünk, így a szobán belül magyar a hivatalos nyelv. A La Garidelle koleszban lakunk (10 rue St Bernard, szobaszám: 2J1, 84000 Avignon) . A szoba praktikus (saját fürdő, saját konyha, a két ágy egy légtérben, de az egyik galérián - az enyém -, így el is lehet különülni azért), de kissé lelakott volt, úgyhogy fel kellett turbózni, de miután vettünk mindenféle komfortnövelő-eszközt (pl. ágynemű, evőeszköz, wc-kefe stb.) egész kényelmes. Az első két nap napközben az egyetemen intézkedtünk, délután-este pedig szüleimmel mászkáltunk, ettünk-ittunk a városban. Aztán csütörtök este elköszöntünk szépen, ők péntek hajnalban indultak haza. Nem maradtunk le semmiről, amíg velük voltunk, mert alig lézengtek még a koliban az emberek. Nagyjából bejártuk a belvárost (a városfalon belüli részt), de ezeken a szűk, össze-vissza kanyargó utcákon sohasem lehet teljesen kiigazodni, mindig marad egy kis bizonytalanság-érzés (na majd meglátjuk pár hónap múlva). Tegnap délután kicsit unatkoztam, ezért írtam egy kiírást a hirdetőtáblára nemzetközi diákoknak, hogy ha van kedvük, találkozzunk 8-kor a koli bejáratánál, és menjünk be együtt a városba. 4 érdeklődő akadt is, ami kezdetnek nem rossz. Elisa, egy finn lány, aki nem Erasmusos, mert még csak most lesz elsős, csak egyszerűen Franciaorszában akart tanulni, egyébként nagyon jól beszéli a nyelvet, mert már dolgozott itt au-pairként, egyébként a hozzáállása is elég tanárnénis, minden hibát kijavít, bár lehet hogy ezt meg is köszönhetjük neki majd később. Igor Moszkvából, aki szintén perfect franciából, otthon is francia szakos és már évek óta tanít gyerekeket. Az utolsó pillanatban futottak be a spanyolok Carlos és Rocio, akik szintén nagyon jókedvűek és nyitottak, bár a franciával hadilábon állnak :) Mi Dáviddal valahol a két véglet között vagyunk nyelvtudásban. Így hatan borozgattunk a főtéren, és megnéztük a Fények és hangok a pápai palotán című előadást, ami az avignoni pápák rövid történetét meséli el, zenével és iszonyú látványos fényvetítéssel, a palota minden része külön életet él, zenére változnak a színek és a formák, nagyon jó volt. És rengeteg ember gyűlt össze a főtéren. Ma voltunk együtt ebédelni egy Flunchben, közben találtunk pár közös pontot: Radiohead, Lakótársat keresünk. Délután neteztünk, meg mentem még egy kört a városban, ezt-azt bevásárolni, holnap a terv szerint moziba megyünk. Eszembe jutott néhány gondolat a városról a mai séta közben, de ezt majd egy másik bejegyzésben fejtem ki.