ez a 11. napja, hogy nem volt szabadnapom. ez annyiban bosszantó, hogy főnökasszony elvárja, hogy friss, kedves, beszédes legyek vele. szóval igencsak borúsan látom a dolgokat mostanság. lassan egy hónapja vagyok itt és kezd iszonyatos honvágyam lenni. folyamatosan nézegetem a repülőkez haza, hogy hacsak 2 napra is, de legalább otthon legyek. persze mindezt csak elméleti síkon, mert sajnos kurvadrágák a repülőjegyek, én meg épp most tervezek netbookot meg ipodot venni.
amúgy teljesen beszürkültek a hétköznapok a starbucks-park-otthon háromszögre, de valahogy most se kedvem se erőm nincs máshoz. voltunk manchesterben múlt hétvégén, amiről leginkább azt tudom mondani, hogy nincs mit mondjak... 3 napig napi24 órában dolgozni, és a 24 órából 20at egy hotelszobában 2 gyerekkel együtt ötlteni egyáltalán nem vicces.
ELVILEG rokonlátogatóba menünk, mert apuci húga és a családja itt élnek. van 2 fiúk egy 7 és egy 10 éves. a kisebbnél nyár végén rákot diagnosztizáltak(vese és gyomor), tkp. őt mentünk meglátogatni. szerencsére 2 műtét és 4 kemó-sugár kombó után úgy néz ki tünetmentes. fingers cross, így is maradjon. amúgy hihetetlen volt vele találkozni. mosolygott. egyfolytában. még akkor is, amikor a térdére kellett támyaszkodni, ahhoz, hogy a labdát felvegye, és még akkor is, amikor elfáradt és az apja vitte vissza az autóhoz. felfoghatatlanul nagy erő van benne. nagyon nagy élmény volt megismerni őt. sok mindent átgondol ilyenkor az ember.
GYAKORLATILAG a szülők a posh barátokkal mentek kapcsolatot ápolni. azt hittem néha, hogy hazáig rohanok, csak ne kelljen velük lennem. ment a puszi-puszi, az egymás seggnyalása, folyamatosan. rosszul voltam az egésztől.
(azt már csak zárójelben jegyzem meg, hogy anyuka nem volt hajlandó kifizetni nekem a 15 fontos internet díjat, így elvoltam vágva mindentől és mindenkitől...)
legközelebb igyekszem jó dolgokat is írni, de jelenleg csak arra tudok gondolni, hogy szabadnap meg vágom a centit, hogy mikor megyek haza.
