Tegnap éjjel értem haza, de még mindig kavarognak az élmények a fejemben, kicsit nehezemre esik összeszedni őket, de megpróbálom. Múlt csütörtökön délután kezdem, amikor is az asso.échanges diákszervezet büfét tartott az egyetem parkjában (a büfé itt azt jelenti, hogy ingyenkaja és ingyenpia), az utunk onnan egyenesen a St. Marthe rezidencia (a rezidencia itt azt jelenti hogy kolesz) teraszára vezetett, ahol pár üveg bor és sör elfogyasztása után az amúgy is hangos spanyoloknak még hangosabb kedvük lett, ezért el lettünk tanácsolva a teraszról. A Place Pie-n Erasmus buli volt a Level One nevű bárban, de mivel alig fértek be az emberek, inkább utcabálhoz hasonlított. Hatalmas pörgés, mindenhol ismerősök, mindekivel kedvesen kell pár szót váltani, szóval a szokásos, jól is éreztem magam, főleg Stéphanie-val, egy oroszimádó franciával és Igorral, egy franciaimádó orosszal voltam, összességében egy kellemetlen élményem volt, amikor valaki belenyúlt a zsebembe (lopni akart), szerencsére éreztem és rögtön odanyúltam. A (francia) srác nem akarta bevallani, hogy ő volt, de azért persze gyorsan lelépett utána. Szóval olyan fél 1 körül sikerült hazaérnem, azzal a tudattal, hogy másnap 4.45-kor találkozó a többiekkel a Szt. Lázár kapunál.
Amikor összeszedtem magam hajnalban, lementem Evandro szobájába, hogy megnézzem, kész vannak-e. Evandro egyébként az elsőn lakik, brazil és matektanárnak készül, egyébként semmilyen brazilokra, vagy matekosokra jellemző sztereotípia nem igaz rá. Laza, és vicces, de megbízható és korrekt, aki most Európában kiélvezi az életet öt év katonaságnál töltött év után. (Közben párhuzamosan végezte az egyetemet). Rögtön mellette lakik Katerina, a görög lány, akit sürgetni kellett, mert soha nem tud elkészülni. Általában 11 előtt nem ér oda semmilyen esti programra. Ő jogot tanul, és belevaló, bulis csajnak kell elképzelni, határozott kommunista elköteleződéssel :) A Szt. Lázár kapunál találkoztunk a másik koleszban lakókkal, Aspával, aki szintén görög, szintén belevaló jó csaj és szintén balos (nagyon vicces amikor a görög lányok az akcentusukkal franciául politizálnak), emellett nagyon otthon van a művészetben, a barátja festőművész, és ő maga elég olvasott, rengeteg francia írót ismer, akinek még a nevét se hallottam. Ő is jogot tanul, bár nem gondolja komolyan. Az ötödik hajnali utazó Maria Szentpétervárról, aki állandóan mosolyog és spontán szeretetrohamait rajtunk tölti ki (nem, nem él semmilyen droggal, csak egyszerűen ennyire vidám személy), szakterülete a bioüzemanyagok, ebből írja a szakdolgozatát nemzetközi gazdálkodás masteren. A 6.20-as Digne felé tartó buszon mi voltunk az egyedüli utasok, a Lubéron völgyében mentünk végig, az út egyre emelkedett az Alpok felé, közben a napkeltét is láttuk. Digne egy alpesi kisváros, amit véletlenül találtam meg a térképen, és utánanéztem a neten. Az óvárosi része kicsi, és jelentéktelen, inkább a környező hegyek miatt szép hely. A Musée Promenade is egy hegyoldalban van, pontosabban az egész hegyoldal egy múzeum, ösvényekkel átszőve. Az ösvények felkúsznak a hegytetőre a házhoz, ahol nem különösebben érdekes geológiai kiállítás tekinthető meg, mi is inkább magukat az ösvényeket élveztük. Andy Goldsworthy és más land-art művészek installációival, akkumulációival, szobraival, egy komplett japán kerttel, és persze egy hatalmas vízeséssel találkoztunk, fent pedig elképesztő panorámával. Délután épphogy elértük a vonatot, ami az Alpokból egyenesen a tengerpartra visz. Nizzába indultunk a Chemin de fer de Provence nosztalgiavonatával, ami sokkal kényelmesebb lett volna, ha 1 kocsi helyett kettőt indítanak, mert kicsit levett a völgyek és hegyoldalak élvezhetőségéből, hogy a szorosan mellettem ülő hülyegyerek hangosan hallgatta egész úton a reppet a telefonján. Elgémberedve értünk Nizzába, de már mentünk is tovább Antibes-ba, emeletes vonattal. Az állomáson már várt minket Elisa, aki az órái miatt csak délután tudott utánunk jönni. Nemsokára megérkezett Sam is, Elisa új-zélandi barátja, aki 19 éves, de már 2 éve hajón dolgozik, most épp Antibes-ban. Itt két lakásban lakik (a napi borravalóból tudja fizetni a bérleti díjat) ebből a nagyobbikban laktunk. Nagyon jó fej srác, nagyon önálló, igazi matróz, de egyszerűen nem volt közös témánk, na meg az is gondot okozott, hogy csak angolul beszél, és nehéz volt átállni az egy hónapnyi francia után az angolra. Tehát nála húztuk meg magunkat, a lányok főztek vacsorát, a pálmafákra néző teraszon ettünk, ittunk pár üveg bort, nagyon meghitt volt a hangulat, de aztán a legtöbben az alvásra szavaztak. Elisa, Maria, Sam és én elmentünk a városba éjszakai sétára. Elvitt minket a luxushajók kikötőjébe. A hajók nagyon szépek, de hihetetlenül taszított az a világ, amit Sam annyira természetesnek érez. Kicsit úgy éreztem magam, mintha egy Frei Tamás műsorban lennék, amikor azt magyarázta, hogy az egyik hajó 30 fős személyzetéből 10-nek az a feladata, hogy minden nap kipolírozza a hajót, hogy csillogjon-villogjon, vagy hogy minden hajó cégek nevén van és a Kajmán-szigeteken van bejegyezve, és hogy milyen jó hogy vannak ilyen adóparadicsomok, meg hogy teljesen logikus, hogy ezt csinálják. A legtöbb hajót egyébként évente 1-2 hétig használja a tulaj, a többi napon feleslegesen fizetik a horribilis kikötői díjat, meg a 10-20-30 fős személyzetet. Sam nappal szerelő, este pincér, tehát akárhogyis szépítjük, milliárdosok seggnyalója. Valami olyan, amilyen sosem lennék. Először éreztem úgy, vagy talán először fogalmaztam meg magamban, hogy valami hiányzik otthonról.
Másnap újra ugyanaz volt a program, mert sajnos az otthonmaradóknak is meg kellett mutatni a hajókat, aztán mászkálás a picike óvárosban. Kóválygás a provence-i piacon: sajtok, szalámik, savanyított olivabogyó, levendula, virágok, fűszerek, péksütemények, szappanok illata kevergett. Sajnos a Picasso Múzeumra nem maradt idő, vagyis maradt volna, ha a többiek nem akarják megnézni mégegyszer a hajókat. Na de ez van. Indulnunk kellett Nizzába, mert a brazil lányok már vártak az állomáson. Újra rohanni kellett a vonatra, ami végül az orrunk előtt ment el, de szerencsére negyed óra múlva jött a következő. Nizzában találkoztunk Tainával és Marianával, a brazil lányokkal, úgyhogy már kilenc fősre bővült a társaság, megtaláltuk a Hotelt, ami meglepően közel volt a tengerhez, és teljesen korrekt szobák voltak konyhával, fürdőszobával 22 euróért, amiért mégis 33-at fizettünk fejenként, az az, hogy 12 személyre foglaltam le a hotelt, de páran visszamondták az utolsó pillanatban, vagy egyszerűen eltűntek, és nem lehetett elérni őket. Sebaj, szerencsére senki nem az a kattogós típus közülünk, úgyhogy gyorsan túltettük magunkat rajta, és irány a strand. Október harmadikán a plázs tele volt és a legtöbben fürödtek is. Minimális szél, 25 fok, a tenger is egész elviselhető volt, olyan 20-21 fok körülire tippelném. Strandolás után felfedeztük a belvárost, először az újabb, aztán a sikátoros óvárosi részt, extrém fagyikat ettünk pl. olivabogyó, sör, kóla, levendula ízűeket :), megpróbáltunk felmászni a várba, de már zárva volt. Este egy bárban volt megbeszélve találkozó Elisa francia barátaival, akik közül valamelyiknek szülinapja volt, nem sikerült kiderítenem, hogy kinek, de egy női pólóra mindegyikünknek rá kellett írni a saját nyelvén, hogy boldog születésnapot... A hely piszkosul drága volt (sör: 6€80 :O), szar volt a zene, és kettőkor zárt. Mindemellett jól éreztem magam, mert jó volt a társaság, de megintcsak azt éreztem, hogy ez nem az én világom, szerencsére Elisán kívül a többiek is ezt érezték. A franciáknál minden bezár kettőkor, nem találtunk egy kisboltot, ahol egy sört vagy bort vehettünk volna. A társaság egy része a partra ment a franciákkal, a másik része vissza a hotelbe, ahol még elalvásig beszélgettünk.
Vasárnapra rengeteg dolgot terveztünk be, de a délelőttöt sikerült megint elcseszni, strandolással, tököléssel. Mehetnékem volt, nagyon nagy város Nizza, fel akartam fedezni, bejárni, átélni. Az óváros egyébként nagyon érdekes, teljesen más jellegű mint Avignon, a házak vörösek, citromsárgák, narancssárgák. Nálunk minden szürke vagy fehér, csak az ablaktáblák színesek. Nizza vad, sötét, buja, életteli, Avignon nyugodt, lassú, klasszikus. Ott nincs várfal, itt van. Megmásztuk a várhegyet, ahol igaz, hogy vár nincs, de egy óriási, nagyon szép park van a romok helyén kilátással, vízesésekkel. De még visszavolt a legnagyobb hatású program, a Modern és Kortárs Művészeti Műzeum, ami a város közepén egy hatalmas hatszög alakú épületben van, az egyik falában az egész magasságában kék székek vannak felhalmozva egymás helyén-hátán, ami elképesztően látványos. Több része van, az első egy pop-art gyűjtemény. Sosem gondoltam, hogy ezek az egyszerű dolgok ilyen nagy hatást tudnak kiváltani élőben, kell hozzá az a nagy méret, ami csak így élhető át. Pl. volt egy összepréselt autó az egyik falon, vagy hangszerek egy kupacban, amikor néztem, nem filóztam, csak azt éreztem, hogy nagyon jó, nagyon jó. Aztán Niki de Saint Phalle és Jean Tinguely gyűjtemény, előbbi érdekes, utóbbi egyedi, de szerintem unalmas dolgaival. Volt egy új-realizmus szoba is, legfelül pedig a Nizzai Iskola alkotásai voltak, ebből a legjobban a Ben szobája című installáció tetszett, annyi apró kis részlettel, felirattal, táblácskával, hogy sajnos már nem volt idő végigpásztázni az egészet. Az épület terasza olyan mint egy hullámvasút, fel-le kell menni lépcsőkön, körbe természetesen panoráma a hegyekre, a városra, a tengerre. Lent a színház és a múzeum közti parkban breakes gyerekek pörögtek a fejükön, táncoltak az utca ritmusára, a múzeum közepén lévő udvarban egy pár tangózott egy kis hangszóró dallamára (utcazene? utcatánc!). Annyira jó volt ott fent, a múzeum után, a látvánnyal, a zenével, hogy együtt vagyunk, hogy minden tegnapelőtti borút elfelejtettem, és akkor jött Maria, hogy ti vagytok a legjobb, ami velem történt, életem egyik legszebb hétvégéje, hadd öleljek meg mindenkit. És igaza volt, ez ott tényleg olyan pillanat volt, hogy valakit meg kellett ölelni!
Aztán a már megszokott rohanás a vonatra, problémák a jegyvásárlással, le is késtük volna, ha nincs olyan szerencsénk, hogy 10 percet késik a vonat, de valahogy út közben is késett, ezért a marseille-i csatlakozást viszont tényleg lekéstük, és nem maradt más vonat Avignonba, csak egy TGV. Szerencsére adtak nekünk ingyen jegyet a TGV-re, mert az ő hibájukból késtük le a csatlakozást, úgyhogy 30 perc alatt megtettük a Marseille és Avignon közti kb. 100 km-t, sajnos már sötét volt, úgyhogy a sebességből nem sokat érzékeltünk, de a vonat belül is magában egy élmény, hogy mennyire jól néz ki.
Mindent egybevetve remek hétvége volt. Még sok-sok ilyet! ;)
