Régóta megvolt a 0,01 eurós repülőjegyem Baselbe, mégis csak az utolsó előtti napokban derült ki, hogy végülis megyek. Az történt, hogy a spanyolok, akik nekem is foglaltak jegyet, lemorzsolódtak ilyen-olyan okokból, viszont a lányoknak, akik menni akartak, péntek estére szólt a jegyük, míg nekem csütörtök reggelre. Egyedül nem akartam elmenni egy nappal előbb, főleg, hogy hétfőn 2-kor még egy vizsgám is lesz. Vasárnap aztán Christian véletlenül megkérdezte, hogy megyek-e. És kiderült, hogy neki is csütörtökre van jegye, csak ő később foglalta magának, és ő is hezitál. Máris volt társaság, a vizsgát meg kinéztem, hogy épphogy elérem, ha minden jól megy. Jól ment, de ne szaladjunk ennyire előre. Tehát kedd este mindent elintéztünk, kitaláltam az útvonalat: Luzern-Zürich-Basel, foglaltunk szállást, olcsó vonatjegyet.
Csütörtök reggel indulás a reptérre, természetesen a vonatot épphogy elértük, "komposztálni" is elfelejtettük a jegyünket, de kalauz nem jött szerencsére. Aztán sajnos volt egy kis két és fél órás semmittevés a reptéren, mert ilyen ritkán jár vonat arra, de azért csak eltelt az idő. A biztonsági ellenőrzésnél sem kellett semmit kidobnom, mert előrelátóan bevásároltam egy kis dezodort és szappant, a kontaktlencse-folyadékomról, ami 110 ml-es tubusban van (100 ml-t engednek, ez szerintem nem lehet véletlen) pedig levágtam azt a részét a címkének, ahol a 110 ml felirat van, háhá. Christian meg alapból nem hozott semmit, de legalább tud németül (az angol, spanyol, francia, olasz és portugál mellett:) A repülőről láttuk a francia és a svájci Alpok legmagasabb csúcsait, nem volt semmi. A baseli reptér neve Euroairport, és valójában a francia Mulhouse és a német Freiburg is ugyanolyan messze van tőle mint Basel, sőt valójában a legnagyobb része Franciaországban található. Baselben is nagyon szép idő volt, de nem volt sok időnk gyönyörködni, épp csak pénzt váltottunk (és megállapítottuk, hogy a svájci frank úgy néz ki mint a játékpénz), beugrottunk a postára képeslapért, ettünk egy kebabot (sokkal jobb, mint a francia, valami van a szószban, ami annyira jó), de máris indult a vonatunk Luzernbe. Az út kevesebb, mint egy óra, de sajnos a felénél elkezdett egyre ködösebbé válni a táj, míg aztán egy hosszú alagút után tejködbe bukkantunk ki. Úgy érkeztünk meg Luzernbe, hogy kb 5 méteres volt a látótávolság. Ami egy hegyekkel körülölelt tóparti városkánál kicsit bosszantó, ráadásul elkezdett sötétedni is, és sajnálattal vettük tudomásul, hogy nem a megszokott mediterrán, hanem a pre-alpesi ősz hőmérséklete fogadott. Sapka fel, kitaláltuk, hogy még mielőtt lemegy a nap, bejárjuk a belvárost, ami végülis egy órás séta volt mindössze. Nagyon kicsi az óváros, nagyon szép részekkel (főleg a Kappelbrücke, és a többi régi fahíd, a tópart a rengeteg különböző féle madárral), ugyanakkor a házak között minden annyira felújított, rendezett, annyira szép, mondhatni csinos, sőt mi több bájos, hogy nem mondanám egyértelműen, hogy tetszett. Aztán megtaláltuk a hostelt, beköltöztünk, beszélgettünk kicsit lábszagú amerikai lakótársainkkal, aztán úgy döntöttünk, hogy az esti programot inkább a közösségi térben beszéljük meg tekintettel a szagokra, de ott is érdekes társaság várt. Egy kövér középkorú férfi pöffeszkedett az egyik székben, és mikor leültünk a várostérképpel, elkezdett érthetetlen nyelven beszélni hozzánk, Christian sem értette, pedig állítólag németül beszélt, csak dialektusban, aztán angolra váltott, és azt magyarázta, hogy a számítógépnél ülő japán lány milyen szép, hogy ugye nekünk is tetszik, és mit csinálnánk vele, mindezt úgy, hogy a lány 5 méterre ült tőlünk, de már kb. remegett az idegességtől. Aztán úgy döntöttünk Christiannal, hogy nem szólunk többet hozzá, úgyhogy egyszercsak kiment az épületből. Valószínűleg hajléktalan volt, és valószínűleg Svájcban az a szokás, hogy minden hostelnek van egy-két hajléktalanja, mindenesetre a lány megköszönte, hogy kimentettük, kiderült, hogy amerikai japán, otthagyta a pasija, kirúgták a munkahelyéről, ezért két hónapig Európát járja teljesen egyedül. Minden múzeum zárva volt már, csak abban bíztunk hogy az óriás csokibolt nyitva lesz még, közben besötétedett, a központ felé menet, benéztünk a Bourbaki Center nevű helyre, ami egész jó kis kávézónak tűnt, fiatalos közönséggel, az alsó szinteken artmozi, a feljebb könyvtár volt, úgyhogy kitaláltuk, hogy vacsora után visszamegyünk moziba, ugyanis egy magyar filmet, a Deltát játszották. Úgyhogy megnéztük a jezsuita templomot, ahol épp valami esti szertartás volt, elég bizarrnak tűnt, később a tóparton láttunk 1-2 patkányt (mást nem nagyon lehetett a ködtől), végül megtaláltuk a csokiboltot, ahol többek között lehetett frissen készült csokit kapni, csorgattuk a nyálunk, de kaptunk 1-1 kocka ingyencsokit is, aztán már tényleg éhesek voltunk, bementünk a leközelebbi pizzériába (Luzernben minden második étterem olasz), kajáltunk, utána mozi. Vicces szituáció magyar filmet nézni Luzernben, amit egyszerre feliratoztak németül és franciául, de a mozi nagyon hangulatos, és persze a film maga is jó volt, nem azért mert magyar. Egyáltalán nem volt késő, de a film után egyikünknek sem volt kedve máshova menni, úgyhogy visszatértünk az enyhén lábszagú szobánkba, ahol már mindenki aludt, és nemsokára mi is.
Régen aludtam ilyen jót, mint Luzernben, hosszat is, kényelmeset is, és örömmel vettük észre reggel, hogy a köd kicsit mintha oszladozna, itt-ott erőlködött már a nap. Viszont sok időnk nem volt városnézésre, mert 10:30-kor indultunk tovább Zürichbe, úgyhogy egyetlen programnak a konditorei-reggeli ígérkezett, kávé, süti, itt kezdődött a luxushétvége, ami aztán a lányok megérkezésével fokozódott. Szerencsére néhány hegy kibukkant már a felhőkből, úgyhogy pár fotót még gyorsan kellett csinálni, aztán vonat, majd megérkezés Zürichbe. Már az állomáson érezni lehetett, hogy egy nyüzsgőbb, nagyobb városra kell számítanunk, aztán amikor kiléptünk a főutcára, akkor igazi nagyvárosi tömeget láttunk. 300.000 lakosával Zürich a legnagyobb svájci város, életteli, mégsem élhetetlen. A touristinformban szerzett útikönyv egy komplett körtúrát ajánlott, amit végig is jártunk: Bahnhofstrasse butikos, turistás környéke, majd az óvárosi színes kis bájosságok, a Lindenhof-domb (tökéletes kilátás), Schipfe egykori rakpartja, a St. Peter Kirche európa legnagyobb toronyórájával, a Fraumünster Kirche Chagall üvegablakaival, a tópart és az arborétum. Igazi őszi idő volt, hűvös levegő, erős, mégis szórt napfény, a falevelek az arborétumban a barna és a sárga minden árnyalatában, de ott volt még a hatalmas gyep zöld egyensúlyként, a másik oldalt pedig a nagy kék tó a sok kis fehér hajóval, hattyúval és egyéb madarakkal. Majd a Limmat folyó másik oldalán folytattuk a Grossmünster templommal, a Zwingli térrel, az óváros ezen oldala kicsit fiatalosabb, több a bár, étterem és kevesebb a szőrmebunda vagy ékszerbolt. Ami valószínűleg azért is van, mert az egyetem is ezen az oldalon van, csak kicsit feljebb a hegyoldalban. A Polybahn nevezetű piros fogaskerekű vasúttal lehet megközelíteni, ami nagyon vicces mert egy normális 19. századi házból indul, ráadásul pont egy Starbucks fölött egyszer csak kibukkan egy piros kisvasút. A jegy elvileg 2 CHF, de senki sem ellenőrzi, mégis mindenki megveszi. A buszokon az első ajtó kivételével bárhol fel lehet szállni, nem kell érvényesíteni a jegyet, csak egy kis papírkosár van minden ajtónál, ahova mindenki felszállás után ki is dobja azonnal. Vagyis ha lenne ellenőr, akkor sem lehetne kinyomozni, hogy kié melyik jegy! Úgy tűnik az összes kontroll annyi, hogy az ajtó felé felírják, hogy a schwarz-utazás nem szép dolog. Svájcban amúgy rengeteg a troli és a villamos, sőt még utánfutós trolit is láttunk (képek facebookon), ami persze jó mert környezetkímélő, másrészt viszont az összes utca tele van vezetékekkel, ami kicsit levesz a látványból. Ismét kebab volt az ebéd, de közben a Family Guyt is nézhettünk németül, nem volt rossz így sem :) Fent az egyetem teraszán két magyar lány beszélgetett a mellettünk lévő padon, és - most csináltam először -, beszédbe elegyedtem velük, csak azért mert magyarok voltak, az egyikük kiskora óra Zürichben él, ide is jár egyetemre, a másik viszont csak látogatóban volt, pesti, de Pécsre jár a jogra! Megkérdeztem tőlük melyik múzeumot ajánlják délutáni programnak, de nem nagyon tudtak válaszolni, úgyhogy lassan elköszöntünk, amikor már nem igazán volt mondanivalónk. A Kunsthallét választottuk a Kunstmuseum helyett, mert kevésbé töménynek tűnt. Az egykori sörgyár épületében két múzeum és rengeteg kisebb magángaléria kapott helyet és folyamatos kortárs kiállítások, installációk vannak a nagy fehér terekben, a Migros múzeumba, ahol ismert alkotások is vannak, éppen rendezés volt, úgyhogy csak bekukkantani tudtunk, viszont bolyongtunk egy kicsit az épületben, (tényleg bolyongás volt, nem volt rajtunk kívül senki, pedig péntek késődélután volt) amíg találtunk egy termet Demokrácia című kiállítással, ami valójában egy dokumentumfilm-válogatás volt a globális demokráciának nevezett valami gyenge pontjairól, mindenféle kommentár és narráció nélkül. Volt kisfilm sztrájkoló palensztin nőkről, az idén tavaszi nagy strasbourgi NATO-ellentüntetésről, német iskolai lövöldözés utáni gyásszertartásról, egyházi körmenet Lengyelországban a mesterséges megtermékenyítés ellen, és hasonlók, lefényképeztem a listát, mert nagyon érdekes téma volt az összes, de azért mind nem néztük meg, Christian aludt is kicsit az egyik padon, persze senkit nem zavart, senkivel nem találkoztunk. Már sötét volt, mikor kijöttünk a múzeumból, de még mindig volt majdnem négy óránk a vonatig, úgyhogy a zürichi "vöröslámpás negyedet", a Langestrassét céloztuk meg, ami itt svájciasan azt jelenti, hogy van 1-2 szégyellős szexshop meg kizárólag éjjel kurvák az utcán, de egyébként tele van bárokkal és éttermekkel, a világ majdnem minden konyhája megtalálható itt. Végülis egy öregbácsis trafikba ültünk be, jelentősen csökkentve az átlagéletkort. Több mint két órát beszélgettünk 3 sör mellett, sokmindent megtudtam Christianról, azon kívül hogy ő az a félig angol félig perui srác ironikus angol humorral, aki nem az angolokkal barátkozik, hanem velünk. Például, hogy az apja 70 éves, a testvérei 30-asok, az egyik bátyja zeneszerző Amszterdamban, egyetem előtt fél évet volt Peruban, a család ottani részénél, az avignoni félév után Portugáliába megy három hónapig dolgozni, majd Chilébe újabb három hónapig, meg hogy nem tudja mit kezdjen egyetem után magával, de többet tanulni nem akar, szóval a szokásos huszonév-eleji dilemmák. Aztán menni kellett, mert a vonat este kilenckor indult Zürichből, gyorsan vettünk útravaló MacDo cuccot, természetesen sörrel, merthogy a svájci MacDoban a kaja drága (sajtburger 2.50CHF), de a Carlsberg csak 1.10CHF (vagyis olcsóbb mint a boltban:), a vonaton beszéltünk a lányokkal, akik éppen akkortájt landoltak Baselben, meg Mr.X-eztünk, amit Christian is ismert! Baselben 22 óra után nem adnak el alkoholt, az állomáson be is zártak minket egy boltba, végül egy kisboltos sráctól a hotel felé menet kellett kikönyörögni a következő 2 sört, közben a lányok írtak, hogy nem várnak meg, hanem kínai étterembe mennek... Itt kezdődtek a problémák, mert most ők négyen megalakították a privát jólérezzükmaunkategyütt klubjukat, ezért annyira nem is érdekelte őket, hogy mi mit csinálunk. Becsekkoltunk a hotelbe, ami a YMCA nevet viseli, de nem rendőr és építkezési munkás-kosztümös emberek voltak, hanem a szó eredeti, keresztény ifjúsági nemtommi értelmében. Volt nagy közös ebédlő, konyha, netezési lehetőség a földszinten, az alagsorban pedig tévészoba és "Lounge", vagyis kényelmes ülőgarnitúrák, csocsóasztal, könyvek (evolúciótagadó és egyéb keresztény finomságok). Nagyon fiatalos, praktikus és kényelmes volt az egész, persze nem olcsóért, és a reggeli nem is volt az árban, viszont kaptunk "free public transport" kártyát, de az is lehet, hogy mivel tudják, hogy nincs ellenőrzés, csak egy darab papír volt :) A szobatársunk Jimi Hendrix volt, akiről kiderült, hogy román táncos-koreográfus, és két turné között utazgat Európában (bár aki hostelekben alszik meg stoppol, azt inkább valami háttértáncosnak tartanám :), megittunk egy sört együtt, aztán irány a belváros, örülés egymásnak, aztán a lányok közölték, hogy fáradtak, és inkább hazamennének. Ami annyira nem volt gond, mert még beszélgettünk a Lounge-ban, végülis hosszú volt ez a nap is, de akkor minek kellett nekünk bemenni, csak hogy visszajöhessünk együtt?
Az első baseli nap döcögősen indult, várakozással, és még egy kis várakozással, korán keltem, mert besütött a nap az ablakon, nem volt levegő a szobában, kinyitottam az ablakot és legalább öt percig ott álltam, nagyon jó volt, a várakozás a lányokra már kevésbé, de közben megnéztem interneten minden baseli látnivalót. Végre elindultunk a városba, a színháznál szálltunk le a villamosról, rögtön a Tinguely-szökőkútnál voltunk, olyan mint Párizsban a Pompidou Központ mellett a Stravinsky-szökőkút, kis vízköpő gépekből áll, amelyek össze-vissza mozognak, elhatároztam, hogy megnézem a Tinguely-múzeumot is, ahol a művész óriási káosz-gépei vannak. A Freiestrassén sétáltunk végig, ami a legmenőbb butikokkal van tele, mondanom sem kell, hogy nem túl gyorsan haladtunk. Aztán kiértünk a Marktplatzra, ahol épp vásár volt, rengeteg sajt, zöldség, füstölt húsok. A sajtokból mind lehetett kóstolni is, végigettük magunkat a soron, aztán jöhetett a wurstok, abból is mindenféléket összeettünk, aztán Aspáék vettek mandarint is desszertnek, Svájcban még a piacon is minden tökéletes. A platz után kisétáltunk a Rajna-partra, az egyetlen középkori hídhoz. Nem kis dolog, hogy itt már a középkorban is állt híd, mert óriási a folyó, majdnem akkora mint a Duna Budapesten, azért egy kicsit kisebb. Előkerültek a fényképezők, és kattogtak rendesen. Aztán felmásztunk a dombra a Münsterhez, csináltunk párezer fotót, majd megnéztük magát a templomot is. A templom után lementünk a Rajna-partra és egy kis komppal átkeltünk a túloldalra. Drótkötélre vannak kifeszítve a mini kompok, az elv szintén a középkor óta ugyanaz, a víz sodrása hajtja át őket egyik partról a másikra, nem kell semmilyen meghajtást alkalmazni. A túloldalon találtunk egy kávézót, ahol kellemesen eltöltöttünk legalább egy órát, közben a lányok nagy örömére görög zene szólt a rádióban. Aztán a lányok elhatározták, hogy irány shoppingolni, érthető módon mi ezt annyira nem preferáltuk. Helyette elsétáltunk Christiannal a Solitude parkba, ahol volt egy hatalmas játszótér, de a játékok akár szobroknak is beillettek volna, meg persze a Tinguely-múzeum. Christian inkább hazament sziesztázni, úgyhogy egyedül mentem be, de megérte. Óriási mozgó monstrumokból állt a gyűtemény nagy része, óriási gépek mégis aprólékos munkával összeállítva, nagy odafigyeléssel a legkisebb részletekig. A legtöbb gépet talált tárgyakból építette-forrasztotta össze Tinguely, és a legtöbbet a látogató egy gombnyomással tudott aktivizálni. Volt mozgó giccsgyűtemény, az amerikai akciófestészetet parodizáló biciklivel hajtható "festőgépek" (egy ilyet a látogatók is kipróbálhattak, pénzbedobással persze, de azért csináltam egy képet), de pl. egy halálos balesetben összetört forma 1-es autó darabjaiból épített oltár, vagy egy leégett istálló korhadékaiból, csontmaradványiból épített Holokauszt-emlékmű is, amelyek a súlyosabb művek közé tartoztak. Amit még nagyon élveztem, az a Robert Rauschenberggel való együttműködésük kronológiája, igazi barátok voltak, és rengeteg közös performance-ot csináltak a hatvanas években más híres művészekkel, pl. Niki Saint-Phaelle-el, aki Tinguely barátnője volt évekig, a performance-okról főleg csak a leírások és néhány fekete-fehér kép maradt fenn, mégis érdekes volt elképzelni őket. Egy-másfél óra után indultam a hostelbe. Amikor a szobába benyitottam, Christian épp a Luzernből ismert japán csajjal borozott :) Micsoda véletlen, ugyanabban a szobában egy másik városban újra találkozunk, úgyhogy muszáj volt meginni vele az üveg bort, amit hozott, hívtuk vacsorázni, mert közben a lányok már egy pizzériában voltak, de fáradt volt, ezért végül elbúcsúztunk, úgy, hogy lehet felbukkan még Avignonban is a nagy európai körútján. Aztán ettünk egy jó pizzát, majd elindultunk keresni egy bárt. Hosszas séta után az óváros dombos utcáin, végül találtunk egy nagy helyet, amiről később kiderült, hogy a fumare/non fumare nevet viseli, és mi a fumare részén voltunk, ami egy nagy hall, valószínűleg nem bárnak épült, mert ahhoz túl nagy, inkább lehetett hotel előcsarnoka, (a non fumare részek két kis oldalsó szobában vannak) vagy bank, szóval valami ilyesmi, mindenesetre úgy tűnt, hogy a baseli ifjúság törzshelyére érkeztünk, ihattunk "Unsere Biert", a lányok beizzították a fényképezőket, szóval jól telt az idő, éjfél előtt kicsivel elindultunk haza, de a hotelben még a Lounge-ban csocsóztunk, iszogattunk egy-két órát.
A vasárnap tragikus hírrel kezdődött a lányok számára: a butikok zárva vannak. Az időjárás sem volt túl vidám, nagyon sötét felhők gyülekeztek. Végülis kicsivel dél előtt sikerült elindulni a hostelből, úgyhogy reggeli helyett rögtön ebédeltünk egy kebabot, illetve Starbucks látogatás volt még a program. Aztán mivel már előző este Maria mondta, hogy úgy hallotta, hogy Erasmus sírja Baselben van, megkérdeztük, hogy hol, és kiderült, hogy a Münsterben, vagyis előző nap nem vettük észre, ezért megint megmásztuk a dombot és elzarándokoltunk Erasmushoz, közben kicsit elkezdett szitálni az eső, ezért jó ötletnek tűnt a Kunstmúzeum meglátogatása, valahogy a múzeum felé vezető 500 méteres úton elvesztettük a lányokat, ezért múzeum előtt még Christiannal elsétáltunk a St.Albanstalba, ami egy régi városrész, egy egykori kolostor és papírkészítő üzemek sorakoznak két kicsi patak mentén, amelyek a Rajnába torkollnak, nagyon nyugodt volt minden, turisták sehol, ez nem az a napsütéses őszi idő volt, mint Zürichben, hanem néhány árnyalattal sötétebb, de ugyanannyira őszi. Visszavillamosoztunk a múzeumhoz, ami elég nagy gyűjteményt tartalmaz, kezdve a reneszánsztól egészen a 21. századi művekig. Három és félemeletes, minden emeleten legalább 20 terem, úgyhogy fizikai képtelenség lett volna mindent megnézni, ezért a reneszánsz, barokk részleget és 18-19. századi svájci tájképfestészetet kihagytuk, pedig jónéhány tehénről lemaradtunk így. Ami sokkal érdekesebb volt, az a 19-20. századi gyűjtemény, ami legalább olyan színvonalú volt, mint a Pompidou Központ gyűjteménye, ami tényleg meglepett, mert eddig nem hallottam Baselről, mint művészeti központról. Láttam Paul Klee képeket is először élőben, (kár hogy ilyen kicsik), de tényleg volt mindenkitől 1-2 kép aki a 20. században jelentőset alkotott. A múzeumban találkoztunk a lányokkal egyébként, úgyhogy onnantól együtt folytattuk, először egy kávézóban, majd visszasétáltunk a folyóparton a St. Albans negyedbe, aztán a belvárosba, mert a többiek mindenáron fondüt akartak enni. Tudtam, hogy nem lesz olcsó mulatság, de mindegy már elkönyveltem luxus-hétvégének ezt a kiruccanást, gondoltam egy fondü még belefér. Aztán sokadjára találtunk egy éttermet, ahol volt, 38 frankért fejenként, úgyhogy inkább kértem valami normális kaját az étlapról, de a lányok mindenáron sajtos fondüt akartak, úgyhogy sikerült választaniuk egyet hosszas variálás után, amiről kiderült, hogy nem sajtos fondü, hanem zöldségleveses, de azért túltették magukat rajta. Óriási adagot kaptak négyen, legalább 2 kiló nyers húst pakoltak ki az asztalra, meg hatféle szószt, meg korlátlan köret járt még hozzá, úgyhogy vagy két órán keresztül dugdosták a húsokat a forró zöldséglevesbe, közben egész jó hangulat lett, a végén persze már Christiannak és nekünk is jutott, de már arra mentek, hogy ki marad benn legutoljára a játékban, végül Elisa nyert, aki mindenki közül a legvékonyabb, nem tudom, hogy bírt annyit enni. Kaja után mindenki összekaparta a maradék svájci frankját és fizettünk, bár helyett mindenki a hotel Lounge-ban ivásra szavazott, ezért vettünk néhányt bort és sört a szupermarketben és otthon összegeztük az utazást. Én arra jutottam, és Christian is, hogy kicsit sok volt a kényelem, a kávézó, az étterem, nekem nem hiányzik ez mindenáron az utazásokból, és akkor ugye még a shoppingolásokon nem is vettünk részt, szóval ha én állítom össze a programot, biztos nem így néz ki, hanem mondjuk úgy mint Zürichben, de azért jó volt együtt lenni persze.
Hétfő reggel hétkor kelés, rohanás a buszra, rohanás a repülőre, repülőn egy kis tanulás a vizsgára, a marseille-i reptérről Marseille-be busszal, az állomáson még volt egy fél óránk, úgyhogy kimentünk a teraszra, ahonnan az egész város jól látszik, most egész más arcát mutatta, mint legutóbb az esőben, ragyogó 22 fokos napsütéses idő volt, otthon éreztük magunkat Provence-ban. Nemsokára már Avignonban is, és még a vizsga előtt maradt is egy órám ebédelni, hazamenni ledobni a cuccaimat és átnézni kicsit a jegyzeteket.
