Na most aztán kezdhetem azzal, ami a blogolók kedvenc első mondata, de ügyesen kikerülve, én második helyre teszem, tehát. Rengeteg ideje nem írtam. És nem azért mert nem történt volna semmi velem, hanem azért, mert szinte eszembe sem jutott a blog az elmúlt egy hónapban. Ezért most nem is vállalkozok arra, hogy mindent részletesen leírjak, úgyis voltam otthon, és nagyjából sikerült mindenkivel találkoznom két hét alatt, aki fontos nekem, és meséltem is a kalandjaimról. Ezért csak egy röpke áttekintést adnék mindenről.
Londonról szeretnék egy külön bejegyzést írni, a lényeg, hogy az a négy nap, amit ott töltöttünk szinte teljesen elég volt, hogy kiegészítse az első londoni iskolás-jellegű élményemet, így azt hiszem eléggé sikerült megragadnom a várost. Talán köszönhetően annak is, hogy az időm nagy részében egyedül voltam, mert lehetetlen latin útitársaim órarendje egyszerűen összeegyeztethetetlen volt az enyémmel. Amikor nem egyedül voltam, akkor szerencsére Zsófival, ami szintén nagyon jó volt, egyrészt az, hogy tényleg olyan volt, mintha csak úgy találkoztunk volna egy hosszabb szünet után, észrevétlenül felkaptuk a barátság fonalait. A másik meg hogy érdekes volt látni őt abban a környzetben, ahova már beilleszkedett, de ahova sosem fog igazán tartozni, és az meg külön érdekes volt, hogy London után kicsit több, mint egy héttel már a pécsi Papucs borozóban ültünk együtt mindenki mással.
Az utolsó napok Avignonban nagyon kapkodósak voltak. Két vizsgám volt az utolsó héten, az egyikre éppen Londonból estem be, a másik hét végén volt. Közben ki kellett ruccannom Montpellierbe megnézni egy színdarabot, és ez a kis egy napos-egy éjszakás élmény is megérdemelne egy külön bejegyzést... A lényeg, hogy a város maga nagyon tetszett, Avignon jellegű óváros, dombbal megspékelve, és egy sokkal nagyobb újkori városrész, amit egy teljesen modern rész zár le. Az egyeteme is sokkal nagyobb, pontosabban három van neki, ebből a bölcsész-humán egyetem, a Paul Valéry színházában volt az előadás. A Rimini Protokoll rendezőcsoport Radio Muezzin doku-színház előadása volt valódi müezzinekkel a főszerepben. A Rimini Protokoll nem alkalmaz színészeket, mindenki, aki szerepel, saját magát alakítja, ezért is nevezhető dokumentumszínháznak, habár a rendezői koncepciónak, az egyedi technikai megoldásoknak és az apró kis ötletességeknek köszönhetően mindig billeg az egyensúly a valóság és a fikció között. Nagyon érdekes volt, a szünet után tartanom kellett belőle egy expozét az egyik órára, amin azt hiszem sikerült elmondanom, amit akartam. Aztán fél 9-kor már az állomáson voltam, de nem volt már lehetőségem eljutni Avignonba, így Nimesbe mentem, mert az mégiscsak félúton van, ott stoppolni próbáltam, és hát egy elég érdekes éjszakát töltöttem ott, de lényeg, hogy reggel 6-kor már Avignonban voltam...
Aztán már tényleg csak pár nap volt vissza, közben a pénzem súlyoson fogyott (azt ne felejtsük azért, hogy 600€-nk még mindig ott pihen a CROUS számláján, ami miatt hetente járunk be hozzájuk, de nem igazán intéződik a dolog), kérnem is kellett otthonról, hogy haza tudjak jutni, meg még 1-2 maradék ajándékot venni. Közben esténként elkezdődtek a búcsú-bulik. A legtöbben igen felszabadult hangulatban, a csúcspont Elisánál volt csütörtök este, de másnap is még rátettek egy lapáttal páran Marianánál (pont a fejem fölött), de azt már kevésbé bírtam. Aztán eljött az utolsó estém, ami Carlosnak és Cristinának a legutolsó volt, mert nekik csak 4 hónapos ösztöndíjuk volt, és elég szomorúak is voltak, igazából elég lapos volt a hangulat, csak azért nem akartam eljönni, hogy ne kelljen elkezdeni búcsúzkodni, de hát egyszer muszáj volt.
Aztán vasárnap reggel jól megpakolva elindultam Genfbe, ahol szépen havazott már. Eleinte nem akartam hostelba menni, a reptéren akartam átvészelni az éjszakát, de jó döntés volt a hotel, egyrészt mert ott tudtam hagyni egy zacskó ruhát, mivel túlsúlyos volt a bőröndöm a repülőre, másrészt teljesen véletlenül találkoztam két magyar csajjal. Pont előttem álltak a recepciónál és valamit kérdezett az egyik a másiktól, hogy jaj hogy is kell mondani azt, hogy mit ajánlana, szüzséré?, és akkor csak úgy hátulról közbeszóltam, hogy igen. Nagy szerencse volt a társaság, mert mivel a városban tomboltak a minuszok, esett a hó, lassan besötétedett, annyira nem volt kedvem városnézéshez. Elmentünk azért egy óramúzeumba, ami zárva volt, ezért a szemben lévő kortárs múzeumot néztük meg, ami szerintem 2 frankért megérte, de a lányok nem igazán értékelték. Utána főztünk spagettit a hostel konyhájában, beszélgettünk, mindent egybevetve teljesen kellemes este volt, mintegy ráhangolódás a másnaptól kezdődő magyarul beszélgetésre. A lányok egyébként Lyonban tanulnak, még lehet, hogy egyszer járunk arra, és meglátogatjuk őket január folyamán.
Aztán jött a két hét Pécsett. Nagyon kellemesen telt, mint akármelyik téli szünetem eddig. És tényleg semmi különbség, azon kívül hogy egy-két tér helyrepofozódott, alig történt változás a városban, és ugyanígy a család, barátok is megvoltak, annyira egyszerűen ment a visszailleszkedés, hogy magam is meglepődtem. Egyszerűen jó volt, és kellett ennyi program: jártam a Széchenyi téren Kusturica & No Smoking Orchestra koncerten, a Papucsban, Hörpintőben, Zöldben, Kinoban Julcsival Pink Floyd filmvetítésen, Mozaikban, a lakásomban, szilveszterkor Fruzsinál, majd Dávidnál házibulin, majd Szenesben reggelig tartó Enikő party-n, újévkor Dorccal Kiscsillag koncerten , Emővel és Lillával Cooltúr Caféban, Zéróban Balázsnál, majd Blöffben, kirándulni a Mandulásban, a Tettyén, a Csillag étteremben, nagyszüleimnél, és legtöbbet persze otthon.
Persze itt egy új bekezdés, sejthető, hogy ennek is vége lett. Visszatértem Avignonba, már 5 napja. Az utazásom nem volt túl pihentető, a repülő késése miatt a vonatot is lekéstem, úgyhogy 2 órát kellett lébecolnom Genfben, aztán újabb egy órát az állomáson, mert az a vonat is késett, végülis 11-re értem Avignonba, és fél12-re a szobámba, ahova jó volt megérkezni. Másnap bementem ebédelni az egyetemre és rögtön találkoztam pár emberrel, Mariana, Evandro, Maria, aztán sorban a többiek, délután letudtam az utolsó vizsgát, elintéztem bank- és postaügyeimet, este Christiannal próbáltunk valamit szervezni, de mindenki tanult, úgyhogy nem lett welcome buli. A következő este is ugyanígy indult, Christiannál unatkoztunk Veronicával kiegészülve, aztán azt vettük észre hogy hatalmas hó esik óriási pelyhekben, kimentem a lépcsőházba, lenéztem a ház elé, és ott hógolyózott meg rohangált mindenki a koleszból. Úgyhogy mi is lementünk, vittem a kis pálinkás üveget is, utána mindenki fel Elisa teraszára hóember építés, közös fotók stb. Igen, határozottan a hónak köszönhető, hogy feldobta újra a hangulatot. Tegnapelőtt meg Jana szülinapja volt náluk, sétáltam egyet a városban, lefotóztam a havas avignoni hangulatot, hiszen nem gyakori ez a 20 centis hó errefelé. Nincs is minden évben hó, az emberek nincsenek felkészülve rá, senki nem sózza a járdákat, alig van hókotró autó. Ennek köszönhetően káosz van, vidám káosz. A pápai palota lépcsőin pályákat építettek a szánkósok és snowboardosok, legalább 20 hóember épült a pápai palota elé, köztük egy pápa is, aki a torony tetején lévő arany pápaszobor mása. A boltok polcai üresek, mivel a kamionok nem tudnak bejönni a városba a kajával, az emberek meg mindent bespájzolnak, hátha marad még ez az idő. Bár szerintem már ma elkezdett erősen olvadni, pár nap és véget ér a mediterrán tél.
Megszoktam a visszatérést, mégsem mondanám, hogy hazatérve érzem magam. Bale húgának a blogján olvastam, hogy ő már félig franciának érzi magát. Persze más neki, hiszen sokkal többet van franciákkal, mint én, családban lakik, többet jár iskolába. De elgondolkodtató, hogy én a híreket magyarul olvasom szemben vele, igenis érdekel, hogy mi történik otthon, lám nem nevezem otthonomnak Avignont. Valahogy olyan furcsa érzésem van, mint egy nagyon hosszú utazás vége felé, életem leghosszabb és legjobb utazása a vége felé közeledik. És nem is bánom, de hogy élvezzem ki minél hasznosabban a maradék időt?
